Kellemetlen az ilyen, hiszen ha feszengve, de csak végigüljük a filmet, illetve bízunk benne, hogy aki velünk jött, annak tetszik. Persze lehet, hogy ő is ebben bízik, és igazából mehetnénk innen a fenébe hamburgerezni. Ez nem azt jelenti, hogy az adott film nem jó, sőt egyenesen rossz, csupán annyit, hogy az embert az előzetes(ek) és az egyéb marketingeszközök ráhangolják valamire, aztán valami egészen mást vetítenek a vásznon. Olyan ez mint a régi vicc:

“- Finom ez a mákos tészta. 
- Ez nem mákos tészta, hanem pörkölt. 
- Ja, annak szar.”

Ehhez azért tudni kell, hogy a filmet és annak előzetesét, valamint marketingjét két külön csapat készíti. Van, hogy a rendező és a producerek tanácsadóként részt vesznek az utóbbi team munkájában, de olyan is előfordul, hogy nem. A stúdiók marketingcsapatán és az előzetesek készítőin múlik, hogy az emberek bemennek-e a mozikba, ezért igyekeznek mindent egy bizonyos, megnyerő struktúrába illeszteni. Ugyanakkor az is előfordul, hogy kifejezetten rosszat tesz egy filmnek, ha ennyire leegyszerűsítik, mert a közönség csalódni fog abban, amit végül a moziban lát. Következzen hét ilyen film, amitől egészen mást kaptunk, mint amire számítottunk.

Jó reggelt, Vietnam! (1987)

Robin Williamst ekkoriban még komikus színészként ismerte a közönség, és csak később láthattuk komolyabb szerepekben, olyan filmekben, mint a Holt költők társasága vagy a Good Will Hunting. Williams drámai kiteljesedéséhez nagyban hozzájárult az 1987-es Jó reggelt, Vietnam!, amiben Adrian Cronauer rádiós műsorvezetőt alakítja, aki előtt szép lassan feltárulnak a háború borzalmai. A filmet Williams komikus hírnevének köszönhetően háborús paródiaként reklámozták, de valójában egy sötét humorú reflexió a vietnami háborúra, amely traumatikus élmény volt mind a katonák, mind a civilek számára. Bár alapvetően egy humoros film, ám mégis egy szörnyű háborúról szól, amely viszályt szült a hazai fronton, és az Egyesült Államok egyik legjelentősebb katonai vereségéhez vezetett a 20. században. A Jó reggelt, Vietnam! érdemein mit sem csorbított a félresikerült marketing, hiszen mindmáig jelentős filmként tartják számon, és 1987 negyedik legjövedelmezőbb filmje volt. 

A Notre Dame-i toronyőr (1996)

Merész húzás volt a Disney-től, hogy gyerekbarát verziót akartak csinálni Victor Hugo 1831-es regényéből – nem is sikerült. A rajzfilm alapjául szolgáló mű, A párizsi Notre-Dame meglehetősen komor, sötét tónusú alkotás, és a legtöbb szereplője meghal. Ezt ugyan megváltoztatták, átírva így az eredeti mű végét, ám teljesen nem lehetett eltüntetni belőle a baljós színezetet, így megmaradt például Quasimodo beteljesületlen szerelme Esmeralda iránt, és Frollo bíró meglehetősen cigányellenes megnyilvánulása. Csakhogy az előzetesben ennek nyoma sincs: ott inkább a vidám dalokat és az eredeti sztorihoz hozzátoldott három beszélő vízköpőt hangsúlyozták, nem véletlenül, hiszen ez utóbbi visz némi humort a tragikus történetbe. Így joggal gondolhatták a szülők, hogy ez az animációs film is olyan lesz, mint a Disney korábbi alkotásai.

Gattaca (1997)

A Uma Thurman, Ethan Hawke és Jude Law főszereplésével forgatott sci-fi thriller a későbbi nagy színészek karrierjének elején készült. 1997-ben mutatták be, amikor az akciódús sci-fikért álltak sorba a nézők a mozipénztáraknál, így nem csoda, hogy ezt a trendet akarták meglovagolni a marketinggel. "Kár", hogy a film valami egészen másról szól. A sztori főhőse Vincent Freeman (Hawke), aki egy olyan kor gyermeke, mikor mindenki a legapróbb részletekig megtervezi a gyermeke genetikai állományát, ám az ő szülei úgy döntenek, a természetre bízzák a születendő fiukat. Aztán ezt eléggé megbánják, mikor kiderül, hogy gyermekük genetikai rendellenességgel született. A Gattaca valójában egy lassú, meditatív film, ami számtalan kérdést felvet a genetika és neveltetés kapcsán. Jóval több van benne, mint amit az előzetese ígér, ugyanakkor van, akinek épp emiatt lesz sok a film. A kritikusok ugyan szerették, de az amerikai pénztáraknál nem teljesített valami jól: a 36 millió dolláros gyártási költségvetésből 12,5 millió dollárt hozott vissza.

Harcosok klubja (1999)

David Fincher filmje ma már kultikusnak számít, ám akik a nyitóhétvégén váltottak rá jegyet, nem tudták, mire ülnek be. Fincher nem véletlenül utálta a Chuck Palahniuk regénye alapján készült film marketingjét, mivel az pusztán a főszereplők, az ekkor már sztárnak számító Brad Pitt és Edward Norton játékát hangsúlyozta, valamint a film központi motívumaként az egyedi, sötét humort emelte ki. Bár a filmnek vannak vicces pillanatai, de elsősorban a kapitalizmus és toxikus maszkulinitás harsány kritikája. A marketingcsapat képtelen volt mit kezdeni egy olyan filmmel, amiben Brad Pitt egyszerre félelmetes a férfi nézők számára, és túlságosan komor, hogy a nők szeretni tudják. A filmet birkózó- és bokszklubokban reklámozták, és nem engedték meg David Finchernek, hogy levetítse az Edward Nortonnal és Brad Pitt-tel készített reklámokat, amelyeket ő maga forgatott, hogy pontosan megmutassa a film művészi hangvételét. A marketingesek nem értették a Harcosok klubját, így gondoskodtak róla, hogy más se értse.

Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

2004-re Jim Carrey már túl volt az Ace Venturán és A Maszkon, szóval vérbeli komikusnak számított, és ilyen filmeket is várt tőle a közönség. Azonban az Egy makulátlan elme örök ragyogása nem illeszthető ebbe a sorba, pedig a marketing erősen Carrey szereplésére támaszkodott (Kate Winslet ekkoriban még nem számított húzónévnek). Kétségtelen, hogy a filmnek van valamiféle szokatlan humora, de elsősorban egy melankolikus merengés arról a fájdalomról, amit az ember akkor érez, amikor olyasvalakivel szakít, akivel már régóta együtt van. Mégis, a filmet úgy próbálták eladni mint Jim Carrey újabb komédiája. 

Ördög bújt beléd (2009)

A horrorkomédia igazi húzóneve egyértelműen a főszereplőt alakító Megan Fox, aki akkoriban sok fiú fantáziáját megmozgatta. Nem is kellett több az amúgy jobbára nőkből álló marketingeseknek, az egész promóciót rá építették, és kifejezetten a fiatal srácokat célozták meg. Pedig a film egyértelmű kritikát fogalmaz meg a horrorfilmek férfiközpontú szemléletéről, és igyekszik bemutatni a tinilányok középiskolai élményeit. Annak ellenére, hogy mind a rendező, Karyn Kusama, mind a forgatókönyvíró, Diablo Cody (aki a Juno című filmet is jegyzi), mind pedig Megan Fox tiltakoztak ez ellen, végül mégis így promotálták a filmet, ami jól meg is bukott. Fox szerint elsősorban a marketing miatt. Tegyük hozzá, azóta kialakult egy kisebb rajongótábor azokból, akik értik az alkotás eredeti szándékát.

Bíborhegy (2015)

Guillermo del Toro rendezése minden különösebb felhajtás nélkül érkezett a mozikba, és tűnt el onnan. Fogadjunk, hogy neked sem jut eszedbe, ha a rendező filmjeit kell felsorolni. Bár a kritikusok szerették, elég szerény bevételt ért el, hiszen 55 millió dollár volt a gyártási költsége, és 74,7 millió dollárt hozott. A filmet a viktoriánus Angliában játszódó horrorfilmként reklámozták, ami nem valótlan, de nem is teljesen igaz, hiszen ennél jóval több rétege van a Bíborhegynek. Sokkal inkább egy gótikus romantikus dráma, mintsem horror, amit gyönyörű díszletek közt adnak elő. Egy zavarba ejtő történet arról, hogy mi történik, ha kinyitjuk egy arisztokrata család perverz, csontvázakkal teli szekrényét. Ráadásul a végén még egy csavar is vár.

(via Looper)