Floridai álom

Sean Baker különös jelenség, hiszen fillérekből készített filmjeiben az amerikai társadalom peremén élőkkel foglalkozik, kisstílű szélhámosokkal, transzvesztitákkal, pornószínészekkel, miközben őt magát, ellentétben a többi, hasonló témákkal foglalkozó független filmessel, rögtön felkapta a szakma. Filmjének hőse Halley (Bria Vinaite), a csinos, de zabolázatlan természetű fiatal nő, aki kislányával (az elképesztően természetes Brooklynn Prince) él itt hétről hétre, alkalmi melókból, kisebb stiklikből és néha valami egész másból fizetve a lakbért. Mivel nyári szünet van, a lány a környéken lóg a barátaival. Idegenektől tarhálnak pénzt fagyira, lakatlan házakba lógnak be, és ha rájuk szólnak, bemutatnak és visszabeszélnek. Aztán pár csínynek komoly következményei lesznek.

Thelma

A címbéli Thelma nem kifejezetten feltűnő, de csinos egyetemista lány, aki vidékről költözött fel Oslóba. Aztán Thelma egy különös rosszullét után megismerkedik a gyönyörű Anjával, és a barátságból lassan meghitt viszony alakulna ki, ha hősnőnk nem mélyen vallásos családból érkezne, ám előtör belőle az összes belénevelt gátlás, szégyen és tiltás, amelyek aztán irtózatos erővel csapnak össze vágyaival. És kiderül, hogy nem minden szuperhősnek van szüksége csilivili kosztümre, elég, ha valami rendkívüli képesség van a birtokukban, még ha nincsenek is ezzel teljes mértékben tisztában. A norvég Joachim Trier (Oslo, augusztus) megtartja ugyan a korábbi munkáira jellemző kifinomultságot és tökéletes szerkezetet, amihez most elképesztő erő párosul egy rendkívül egyszerű, mégis csodálatosan szép történetben.

Három óriásplakát Ebbing határában

Mi is áll azon a három óriásplakáton a tök ismeretlen kisváros határában, „ahol csak idióták járnak”, hogy a helyi seriff szavait idézzük? Mindössze az, hogy az illető seriff nem teszi a dolgát, merthogy 7 hónap telt el azóta, hogy valaki megerőszakolta és megölte Mildred Hayes tinilányát, majd a holttestet leöntötte benzinnel és felgyújtotta. Az ügyben a rendőrség semmiféle eredményt nem tudott felmutatni, az anya pedig valamiféle marketinges ősösztönre hallgatva kétségbeesett lépésre szánja el magát. Az ír Martin McDonagh  rendező-forgatókönyvíró pedig egy éjfekete, néha trágár vígjátékot ötvözött zseniálisan egy rendkívül érzékeny drámával, és milyen jól tette!

Én, Tonya

Az amerikai műkorcsolyázó Tonya Harding elképesztő dolgokra volt képes a jégen, és nyilván köze volt legfőbb riválisa megtámadásához, de az is kiderül, milyen mélyről indult, és hányan próbálták lenyomni. Craig Gillespie (Plasztik szerelem) filmje is mindent ebből a szemszögből láttat, miközben azt is igyekszik láttatni, mi miből következett, mi miért történhetett. Mindehhez a legjobb kiindulópont egy éjfekete vígjáték, ahol semmi sem szent, és bár Gillespie nyilvánvalóan Hardinggal szimpatizál – a volt férj olyan istenverte sötét idióta, hogy képtelenség akár egy kicsit is kedvelni -, ugyanakkor eljátszik azzal a lehetőséggel is, hogy Harding nem csupán neveltetése és ex-pasija áldozata volt, hanem maga manipulálta a körülötte lévőket. Margot Robbie tökéletesen érzékelteti ezt a kétértelműséget, és azt a keménységet, amit egy olyan lány áraszt magából, aki kisgyerekként már tudott hegeszteni, autót szerelni és vadászni.

Foxtrott

A film legzseniálisabb jelenetében egy izraeli katona a sivatag közepén lévő ellenőrzőponton fogja gépkarabélyát, és táncba kezd. Csak úgy, viccesen, de elegánsan, váratlanul. És pazarul tükrözve ezzel magát a történetet, amiben a valószínűtlenség, a véletlen és az abszurd játssza a főszerepet. Hősünk egy fiatal katona, akinek megismerjük unalmas, értelmetlen, mégis halálos veszélyeket rejtő hétköznapjait, és akinek váratlan halálhírét kapja odahaza édesapja, ám nem hajlandó elhinni azt – és ebben fontos szerepet játszik a tény, hogy annak idején ő is katona volt, sőt, megjárta a háború poklát és értelmetlenségét. A saját élményeit is a történetbe szövő Samuel Maoz rendező mindezt egyszerre hideg, precíz megfigyelőként és a történések lüktetését minden porcikájában megélő alkotóként tálalja, minden hatásvadászat nélkül.

A víz érintése

És igen, ez a film, amire örökké úgy fognak emlékezni, hogy a süketnéma lány lefeküdt a halemberrel, ami igaz is, de nem ez a lényeg. Guillermo Del Toro ezzel a munkájával végre visszatért ahhoz a stílushoz és ahhoz a fajta történetmeséléshez, amit utoljára a 2006-os A Faun labirintusában láthattunk tőle, amihez némi extraként egy fantasztikus hidegháborús történetet kapunk, elképesztő részletgazdagsággal, titkos kutatóbázissal, kémekkel és mindennel, ami ehhez kell. És a zseniális Michael Shannont is megkapjuk a rettenthetetlen biztonsági főnökként, akinek az őserdőben talált halember csak nyűg, inkább felnyitná, mi van benne, de ezt a szürke, magányos takarítólány (Sally Hawkins) nem hagyhatja – hogy aztán a dologból szex is lesz, az már szinte mellékes.  

Éjszakai játék

Nem biztos, hogy ez a könnyed vígjáték az év legmagasabb színvonalát képviseli, de igyekeztünk egy minden műfajt magában foglaló listát összerakni, és bizony van olyan, hogy az embernek fizikailag és lelkileg is szüksége van egy jó komédiára. És a cím nem rejt zsákbamacskát: egy társaságról szól, akik szeretnek esténként összejönni és társasjátékozni, és amikor valaki újításként a kamu emberrablásosdit javasolja, mindenki lelkesen belemegy a dologba, ám minden rosszul sül el. Ami nekünk jó, mert a káosz elképesztően vicces helyzeteket eredményez, és az ilyesmiben szokott lubickolni Jason Bateman, aki most is hozza a már védjegyévé vált kissé pipogya, de kedves átlagembert, a nagy meglepetés azonban a vígjátékhoz visszatérő nagyszerű komika, Rachel McAdams.

Nyúl Péter

Ha valaki nem ismerné a Péter nevű nyúl és barátai történetét, ők egy kis kert rendszeres dézsmálói, a tulaj, az öreg McGegor pedig mindig majdnem elkapja őket – aztán szegény, amikor tényleg megcsípi a szemtelen nyuszit, szívrohamot kap, összeesik, meghal. Az állatok azt hiszik, beütött a Hawaii, de megjelenik az örökös – aki egyébként nem szerepel Beatrix Potter műveiben -, aki egyrészt eladná a szép házat, másrészt megszabadulna a károkozó rágcsálóktól. És ez a Nyúl Péter nem cuki, komisz kis gazfickó is tud lenni, önfejű és nagyképű, de ettől jó ez a mese. Hogy nem édibédi akar lenni, hanem vicces és kalandos, ahol nem a kötelező elemeket pipálják ki a történet során, hanem igyekeznek meglepni a nézőt.

Bosszúállók: Végtelen háború

Nos, nem mindenki szerette a Marvel moziverzum nagy revüszámát, ahová meghívtak fellépni tényleg minden szuperhőst, akit eddig megszerettünk, és lehet is mit kritizálni rajta – a nagy monstre csatajelenet például aligha kötött le bárkit is, és a párhuzamosan futó szálak sem voltak mindig egyensúlyban egymáshoz képest. Egy rettentő fontos dolog azonban Marvelék mellett szól: mertek nagyot lépni és váratlant húzni. Amikor ugyanis a rettentő titán, Thanos (a lila kőarc alatt: Josh Brolin) összegyűjti a világegyetem különböző szegleteiben kallódó Végtelen Köveket, hogy egyetlen csettintéssel világokat pusztítson el, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt egy nyári hollywoodi blockbustertől megszoktuk. Nagyon nem!   

Deadpool 2

Az első rész, hála a karakterébe annak idején beleszerető Ryan Reynoldsnak, borított minden korábbi szuperhősös, képregény-feldolgozásos filmes konszenzust, és ehhez nem kellett mást tennie, csak tiszteletlennek, de viccesnek lennie mindennel és mindenkivel szemben, beleértve önmagát is. Amihez persze kellett a magasabb korhatárbesorolás is, de valamit valamiért. A kérdés nem is az volt, hogy a folytatás ezt a rendkívül sikeres csapásvonalat választja-e, hanem az, tart-e még a lendület és tud-e olyan érdekes lenni, mint az első rész. És a listán másodjára szereplő Josh Brolin gondoskodik az izgalomról, ő az időutazó mutáns, Kábel, aki egy duci kisfiút akar megölni. És aki ismeri a képregényeket, az tudja, Deadpool gyengéi a gyerekek és a kisállatok, így nem hagyhatja, hogy az irdatlan erejű, fémkarral és vörös lézerszemmel felfegyverzett gyilkológép bevégezze a küldetését.