Mio Messzeországban (1987)

A nagy mesemondó, Astrid Lindgren regényéből norvég-szovjet-svéd együttműködésben, de javarészt angol színészekkel készült ez a kalandos mesefilm – a különös nevű Vladimir Grammatikov rendezésében. A mese különböző korokon és időkön oly könnyedén sétál át, hogy észre sem vesszük, mikor érkeztünk el a középkorba a jelenből. A tizenéves Bosse (Nick Pickard) azt próbálja megtudni, vajon hol élhet papája.

Álomba szenderül, majd egy másik korban és országban ébred.

Éhes, mígnem egy almafához ér. Szakítana a fáról egy almát, de az alma arannyá változik. Különös dolgok történnek még ebben a furcsa országban, Mio hamarosan távolban pislákoló fényt pillant meg. A táj ködbe burkolózik, s mögötte egy hatalmas kővár sziluettje rajzolódik ki. A kővár egy szigeten áll, Mio, Jum-Jum barátjával (a nagyon fiatal Christian Bale) tutajon közelíti meg a sötétben a várat, akkor még nem is sejtik, hogy ki a vár ura (Christopher Lee), s milyen nagy feladatok, kalandok várnak rájuk...

He-Man - A világ ura (1987)

Egy messzi-messzi galaxisból, a csillagok mögül érkezik He-Man (Dolph Lundgren), a nagy erejű harcos, és a kozmikus kulcs megszerzéséért folyik a hatalmas és látványos küzdelem az új csatatéren, a Földön, mert ez a kulcs hatalmat biztosít a tulajdonosának tér és idő fölött. A film szinte minden mozzanatában olyan, hogy

nem is készülhetett volna máskor, mint a szép emlékű 80-as években.

Félmeztelen hős fecskében, pornóbajszos sidekick, szintetizátorok, bőrszerkós gonosz nő, és akár A vadak ura 2-ben, vagy a Star Trek 4-ben, a szereplők - nyilván költséghatékonyságból - a jelenkori Amerikában császkálnak. Holott az egész nem volt több, mint a Mattel játékgyár He-Man-reklámja – előzőleg képregényt és rajzfilmet is csináltattak -, amiben Dolph Lundgren a boltokban kapható akciófigura életnagyságú verziója volt, és a játékgyár szerződésben kötötte ki neki, hogy a filmben nem ölhet embereket, kizárólag fekete szamurájrobotokat – de utólag ez nem csak vicces, szórakoztató is.

Jancsi és Juliska (1987)

Akárcsak a He-Mant, ezt a Grimm mese feldolgozást is a Cannon Group gyártotta, a 80-as évek Hollywoodjának olcsójános kalandorai, akik azért néha betaláltak. A jól ismert történet során a szegény favágó két gyermekét, Jancsit (Hugh Pollard) és Juliskát (Nicola Stapleton) az erdőben „felejti”, mert már nem tudja etetni őket, azok pedig rábukkannak egy mézeskalács házra. A Cannon akkoriban jó ötletnek tartotta a klasszikus mesék megfilmesítését, és egy lélegzetre kilenc ilyen produkciót gyártottak le, amik közül általában három forgott egyszerre, nagyrészt ugyanazokkal az olcsó díszletekkel.

A vicces nevű rendező, Len Talan filmjében a szintén „feltűnő” nevű Engelbert Humperdinck szerzeményei csendülnek fel, és nem került volna fel listánkra, ha nem lenne legalább egy jó aspektusa, és ez a színészi játék.

Időbanditák (1981)

Az élénk fantáziájú kisfiú, Kevin (Craig Warnock) egyszerű angol hétköznapjait éli. Egy nap azonban Kevin szobája furcsa látogatók állomása lesz, törpék érkeznek hozzá, akik egy olyan térképet csentek el a mindenség urától, amely felfedi az időlyukak hollétét. A furfangos időutazók arra akarják használni ezt a jogtalanul szerzett kincset,

hogy kifosszák a történelem gazdag és híres szereplőit.

Így kíséri el Kevin az apró banditákat Napóleon (Sir Ian Holm) seregeihez, Robin Hood (John Cleese) erdejébe, Agamemnón (Sir Sean Connery) palotáira és a balsorsú Titanicra. Mindeközben a sötétség erői szemmel tartják a szórakozott időutazókat, hiszen a gonosznak is fáj a foga a fontos térképre. Terry Gilliam elképesztő agymenést hozott össze, ami olyan is, mint egy Gyalog-galopp film meg nem is: teljesen abszurd, nagyon vicces és időnként teljesen random.

Legenda (1985)

A legendák földjén egy gonosz démon egyre erősebbé válik, s azt tervezi, hogy megteremti az Örök Éjszakát. Tervének megvalósítását azonban gátolják az Egyszarvúak, a természet legtisztább teremtményei. Darkness (a felismerhetetlen Tim Curry) ezért gonosz tervet sző: irtóhadjáratot indít, hogy az összes Egyszarvút eltörölje a Föld színéről. Ebbéli mesterkedéseinek megvalósulásától már csak egy hajszál választja el, amikor feltűnik a színen Jack (az értelemszerűen még alig ismert Tom Cruise), az egyetlen személy, aki felveheti vele a harcot, és megmentheti Lily hercegnőt (Mia Sara). Ám amikor a legszebb unikornis halálos sebet kap, úgy tűnik, a világ elveszett. Ridley Scott méltatlanul keveset emlegetett filmje

két verzióban jelent meg annak idején,

a különbséget pedig elsősorban a zene jelentette. A sötétebb tónusú észak-amerikai változat a Tangerine Dream zenéjével jött ki – ők szerezték a nagyszerű záródalt, a "Loved by the Sun-t" is -, a könnyedebb európai verziót pedig Jerry Goldsmith szerezte. Az mindkét változaton egyértelműen látszott, mennyire ért Scott az epikus történetekhez.

Visszatérés Óz földjére (1985)

Kevesen tudják, hogy folytatása készült a filmtörténet egyik legsikeresebb alkotásának, az Óz, a csodák csodája (1939) című filmnek. Hogy miért volt szükség évvel az eredeti után a Visszatérés Óz földjére elkészítésére? Azért, mert hamarosan lejártak Lyman Frank Baum regényeinek megfilmesítési jogai, és a Disney még ki akart préselni belőlük egy kis pénzt,. Ehelyett rengeteget veszített, mert az új verzió jóra, de nyomasztóan sötétre sikerült, és nem vonzotta a nézőket. Ebben Dorothy (Fairuza Balk), a kiskutyájával, Totóval a piros cipellő segítségével visszatért nagynénje házába.

Itt senki sem hiszi el történetét és úgy gondolják, csak képzelődik,

emiatt szomorú, és visszavágyik Óz csodálatos birodalmába. Álmatlanság gyötri, ezért és különös történetei miatt kórházba viszik, ahol elektrosokkal kezelnék, ám villám csap a készülékbe, és ez újra Óz földjére repíti őt. Csakhogy itt is beütött a katasztrófa. A sötét, sokszor nyomasztó, de persze végül jóra forduló film elsősorban Európában lett népszerű, nyilván nem véletlenül.