Az immár 88 éves színészlegenda nem tud leállni, új filmjének nem csak rendezője, de főhőse is, mindenki kedvenc drogfutáraként, akire képtelenség haragudnia még a legmorcosabb kartelltagnak is!
Clint Eastwood szerintem már jó ideje csak újságcikkekből dolgozik. Reggel leül, elővesz pár napilapot, és piros filctollal bekarikázza bennük azok a sztorikat, amiket izgalmasnak talál, és biztos van pár embere, aki utánajár, melyiknél lehet megvenni a megfilmesítés jogait. Legalábbis én így képzelem el, és ebben az égvilágon semmi kivetnivalót nem látok. Eastwood egy igazi legenda, sőt, talán az utolsó igazi nagy filmes legenda, és szerintem csak a filmkészítés tartja életben, és érthető, ha 88 évesen olyan feladatokat vállal magára, amiket az ésszerűség keretein belül képes is megoldani. Ami azt illeti, nem igazán hiszem, hogy A csempész rendezését és főszerepét rajta kívül bárki más ennyi idősen meg tudta volna oldani – de ő Clint Eastwood, egy rozoga félisten, de akkor is egy félisten!
A film egyébként valóban egy konkrét, a New York Timesban megjelent cikkből készült, amely egy bizonyos Leo Sharp nevű, II. világháborús veteránról szólt, aki a Sinaloa kartell legidősebb és egyben legkedveltebb drogszállítója volt. Az El Tata becenévre hallgató Sharpban, aki különben megbecsült virágkertész és növénynemesítő volt, annyira megbíztak, hogy egy idő után nem csak kokaint, de a visszaúton pénzt is szállított. 87 évesen bukott le, és előrehaladott kora miatt mindössze három évre ítélték, abból is csak egyet töltött rácsok mögött. Ez természetesen az ő története, minimális változtatásokkal, például itt Earl Stone hősünk neve, és elég sokat tudunk meg a családjáról. A volt feleségéről, a lányáról és az unokájáról, akik hosszú évek óta nem állnak szóba vele, mert a munkája és a társasági élet miatt mindig is elhanyagolta őket. A drogfutárkodással szerzett pénz azonban arra is jó, hogy visszavásárolja a szeretetüket.
A drogpénzből vásárolt szeretetnek ugyan nincs éppen túl jó üzenete, és az amúgy konzervatív politikai nézeteiről ismert Eastwood igencsak megengedő hangulatban van. Nem csak, hogy magát a drogpénzt és a kokaint nem ábrázolja valami ördögi dolognak, de magát a kartellt sem festi le a legsötétebb színben. Vannak türelmetlenebb és gorombább mexikóiak, de vannak egész kedvesek is, hiába a tetkók és a kötelező géppisztoly, és vannak, akiket taplóként ismerünk meg, de a kedves, jópofa öreg amerikai őket is meg tudja puhítani. Akárcsak a rendőröket, legalábbis egy szintig, mert ne feledjük, hogy a film egy része szegény öreg drogfutárunk óhatatlan kézre kerítéséről szól, és a vadászatot Bradley Cooper vezeti, aki ugyebár dolgozott már Eastwoodnak/Eastwooddal az Amerikai mesterlövészben, a segítőtársa pedig Michael Pena, Hollywood legszorgalmasabb mexikói karakterszínésze.
A filmet azonban nem a drogcsempészés vagy a zsaruszál viszi el, hanem, ahogy az várható volt, maga Eastwood, aki a 2009-es Gran Torino óta először rendez és játszik egyszerre. És legyünk mi is egy kicsit megengedőek, mert az öreg legenda önmagát játssza, vagy inkább a róla élő képet, az elbűvölő csibészt, aki persze egy úriember is, és akivel minden nő ágyba bújna és minden pasas meginna egy sört – vagy fordítva, mert ő tényleg egy legenda. Még a lányát is a saját lánya, Alison játssza. És mint ilyen, Eastwoodnak jogában áll egy kicsit fényeznie magát, engem ez egy cseppet sem zavart, jól is áll neki. Ami azt illeti, baromi jól áll neki, és senkit, de tényleg senkit nem tudok elképzelni, aki 88 évesen ennyire sármos, karakán és vonzó lenne, mint ő. És emellett a film minden hibája, a kissé összecsapott lezárás, a mexikóiak közötti belső harc nem túl hiteles ábrázolása és más apróságok bőven megbocsáthatóak!
Értékelés: 8/10
