Casablanca (1942)

Egy teljesen egyszerű, banális mondat, és minden, ami mögötte van. Richard "Rick" Blaine (Humphrey Bogart), miután lemondott élete szerelméről (Ingrid Bergman), aki a pasijával elrepült, hogy a nácik ellen harcoljon, ott marad a kifutópályán a németekkel kollaboráló Vichy rendőrség tisztjével, Renault századossal (Claude Rains), akiről kiderült, hogy nem is olyan rossz ember, hiszen segített, hogy Rick megússza egy német őrnagy lelövését. Ezért mondja neki Rick, hogy:

„Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete", ami amúgy nem volt benne a szkriptben, már a vágás után, utószinkronnal került a végső verzióba.

Az első, 1966-as magyar szinkronban viszont valami rejtélyes oknál fogva így írták át ezt a mondatot: „Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én".

Bonnie és Clyde (1967)

A törvényszegő szexi páros alfája és ómegája, a bankrabló és a csaja, aki úgy simogatja a fegyvert, hogy az kész botrány. A gazdasági világválság idején járt államról államra Bonnie Parker és Clyde Barrow, akik társaikkal bankokat, benzinkutakat és boltokat raboltak ki, és ugyan nyugodt szívvel öltek, ha kellett, mégis óriási népszerűségre tettek szert, míg le nem vadászta őket egy kisebb hadseregnyi rendőr. Warren Beatty és a fiatal Faye Dunaway párosa csodásan működik, és Dunaway sosem volt olyan vonzó, mint itt. Arthur Penn sokban újszerű filmjét eleinte fanyalogva fogadta a kritika és a közönség, és csak lassan vált népszerűvé, mára azonban abszolút kultuszdarab lett,

a pár halálával végződő leszámolást pedig sok helyen kifejezetten tanítják, annyira újszerű volt a maga idejében.

Itt ugyanis nincs hősies utolsó összecsapás, a mit sem sejtő párost a bokrok közül lövik szó szerint szitává a rendőrök, akik arcát még csak nem is látjuk.

A majmok bolygója (1968)

Három űrhajós időviharba kerül és lezuhan egy olyan bolygón, ahol az emberszabású majom az uralkodó faj, az emberek pedig, mint az állatok, ketrecekben élnek – vagy a vadonban, vadállatként. A Charlton Heston által alakított főszereplő két tudós csimpánz segítségével megpróbál elmenekülni a fogságból. Sikerül a szökés, hősünk még egy gyönyörű emberlányt is magával visz, minden okés, vár ránk a happy end, egy új kezdet, amikor a tengerparti fövenyen lovagolva romokhoz érnek. A főhős a Szabadság-szobor romjait látva rádöbben, hogy nem is egy intelligens majmok lakta idegen bolygóra keveredett, hanem mindvégig a posztapokaliptikus Földön volt, ahol több száz éve telt el a távozásuk óta. És a végén nem a majmokat szidja kétségbeesetten, hanem a saját jövőjét tönkretevő emberiséget!

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969)

A két rokonszenves csirkefogó, Butch Cassidy (Paul Newman) és a Sundance kölyök (Robert Redford) a vadnyugat legnépszerűbb rablói. Egy nagyszabású vonatrablás után a kifosztott nagyvállalatok csapatot szerveznek a kézre kerítésükre. Miután üldözőik majdnem a halálba kergetik őket, a pénzzel és és a szépséges Ettával (Katharine Ross) Dél-Amerikába szöknek, ahol már hárman fosztják ki a bankokat. Mint tudjuk, a két jóbarát a vesztébe lovagol – néha biciklizik -, de addig

életük legnagyobb kalandjait élik át, és a pokolba is együtt mennek, a filmtörténet egyik legismertebb kimerevített jelenetében.

Merthogy a bolíviai katonaság végül csak sarokba szorítja hőseinket, akik ugyan vágták már ki magukat szorult helyzetből, de tudják, innen nincs menekvés, mégis eljátsszák, hogy van esélyük – még azt is megbeszélik, hogy legközelebb Ausztráliát fosztják ki. És annyira megkedveltük őket, hogy a kamera csak annyit mutat, hogy már sebesülten kitörnek a fedezékből, majd egymás után három sortűz is feldördül, de mi már nem látjuk a végeredményt.

A keresztapa (1972)

Egy jó lezáráshoz nem feltétlen kell egy sokkoló csavar, egy nagy meglepetés, elég valamit stílusosan és hatásosan állítani, amivel tényleg pontot teszünk a történet végére. Ezt teszi Francis Ford Coppola a valaha készült legjobb, leghíresebb maffiafilmben, ahol megmutatja, hogyan veszi át apja, Vito Corleone (Marlon Brando) halála után a család vezetését a szelíd, jobb sorsra érdemes Michael (Al Pacino). Connie, a húga hisztérikusan a férje megölésével vádolja, és Michael felesége, Kay (Diane Keaton) rákérdez, hogy igaz-e mindez, mire ő ingerülten rákiabál: „Ne kérdezz tőlem az üzlettel kapcsolatban!”. Egy pillanatra mégis megenyhül, és azt mondja, nem igaz, de ekkor belép néhány maffiózó a szobába, és Kay látja, amint kezet csókolnak Michaelnek, és ebből tudja, a férfi hazudott, és most már ő az új mindenható, könyörtelen keresztapa.

Angyalszív (1987)

Az '50-es évek füstös brooklyni világában élő kiégett magándetektív, Harry Angel (Mickey Rourke) egy titokzatos megbízótól, egy bizonyos Louis Cyphre-től (Robert De Niro) azt a feladatot kapja, hogy keressen meg egy eltűnt énekest, aki tartozik neki valamivel. Az eleinte rutinmunkának tűnő megbízatás hamarosan elképesztő rémálommá válik, mert mindenki, akivel Harry beszél, kegyetlen, rituális gyilkosság áldozata lesz. És lassan rá kell jönnie, hogy az egészhez neki is köze van – pedig csak figyelnie kellett volna a névre, amit úgy ejtünk ki, hogy Lucifer.

Alan Parker zseniálisan építi fel vérgőzös rémálmát és vezeti el angyali hősünket saját ördögi oldalához egy sokkoló lezárásban,

de az igazán megdöbbentő dolog Rourke jóképű, tehetséges fiatal színészként.

Közönséges bűnözők (1995)

A sánta, szánalmas Verbal Kint (Kevin Spacey) egy piti tolvaj, aki kihallgatása közben meséli el a profi bűnözőkből álló banda történetét egy beképzelt nyomozónak (Chazz Palminteri). Elbeszéléséből kiderül, hogy egy titokzatos megbízó, az ördögi Keyser Söze parancsára dolgoztak, de Dean Keaton (Gabriel Byrne) és társai a munkaadójuk ellen fordultak, és ez lett a vesztük. Csakhogy az utolsó két percben kiderül, Kint meséjéből egy szó sem igaz, annak elemeit menet közben találta ki, Keyser Söze nem létezik, pontosabban, ő maga a titokzatos fantom, aki végzett a társaival, és mindenkivel, aki látta az arcát. A nyomozó elengedte, mert azt hitte, csak egy kis hal, az utcán azonban a sántikáló Verbal lassan elkezd normálisan járni, rágyújt, majd beszáll egy autóba, és örökre eltűnik – miközben látjuk, hogyan jön rá lépésről lépésre a rendőrtiszt, mekkorát tévedett.

Hetedik (1995)

Van valami bizarr abban, hogy Kevin Spacey ugyanabból az évből két filmmel is felkerült erre a listára, és mindkettőben ő a történet legsötétebb karaktere – és mindkettőben ő diadalmaskodik, a maga kifacsart módján. A listán szintén két filmmel szereplő David Fincher kegyetlen krimijében ő a névnélküli gonosz. A hét halálos bűn alapján öldöklő sorozatgyilkos olyan félelmetes, egyszersmind lenyűgöző aprólékossággal valósítja meg véres bűntetteit, hogy észbeli képességeihez nem is fér kétség – annál is inkább, hiszen, ha nem adja fel saját magát, a rendőrök jó eséllyel sosem kapják el, mivel szinte semmit sem tudnak róla. És a film végén talán az a legnyugtalanítóbb, hogy ez így is marad, mindörökre. Üldözői, a nyugdíjba készülő, higgadt és bölcs, William Somerset (Morgan Freeman) nyomozó és a türelmetlen, lobbanékony újonc, David Mills (Brad Pitt) megpróbálják megakadályozni beteg terve végrehajtásában. Ígérete szerint a gyilkos még egyszer lecsap – és a sivatag közepén derül ki, hogy már meg is tette. Megölte Mills feleségét, és

amikor a férfi meglátja a nő fejét egy dobozban, dühében végez a pszichopatával, pont ezzel teljesíti be annak akaratát.

Harcosok klubja (1999)

Tudjuk, nem szabadna beszélnünk a Harcosok klubjáról, mert ez az első szabály, de egy ilyen listáról nem maradhat le David Fincher elképesztő filmje. Ahol névtelen hősünk (Edward Norton) egy Tyler Durden (Brad Pitt) nevű karizmatikus anarchista befolyása alá kerül, aki fel akarja forgatni a világot, aki hangot akar adni az elnyomottaknak. Aztán szép lassan kiderül, hogy a csávó nem felforgatni, hanem elpusztítani akarja a társadalmat, és le akar számolni narrátorunkkal is – aki nem más, mint saját, sötét énje. Mármint őrület, de a szelíd Edward Norton végig a zabolátlan Brad Pitt volt, ahogy azt már egy kisiskolás is tudja! És Durden mindent elrendezett, nem lehet megállítani, majd a legvégén felcsendül a The Pixies-től a Where is my Mind, a felrobbanó épületek szép lassan összeomlanak, Norton pedig azt mondja Helena Bonham Carternek: „Életem egy nagyon különös időszakában ismertél meg” – és milyen igaz!

Még egy kört mindenkinek (2020)

Négy középkorú gimnáziumi tanár szerint a folyamatos, enyhe spicces állapot jobbá teszi az életüket, és az elméletet a valóságban is tesztelik. A kezdeti felszabadultság azonban lassan, de megállíthatatlanul fordul át kontrollálhatatlan ivászatba, aminek természetesen meglesz a maga böjtje. Mindenki számára más lesz a végeredmény: van, akinek tragikus, van, akinek szó szerint kijózanító, főhősünk, Marton (Mads Mikkelsen) esetében pedig a rendező, Thomas Vinterberg ránk bízza, hogyan értelmezzük a lezárást. Martin és kollégái a sikeresen érettségizett diákokkal ünnepelnek a rakparton, amikor megszólal a Scarlet Pleasure-tól a What a Life. A férfi egyre önfeledtebb táncba kezd – tudjuk korábbról, hogy modern táncot tanult -, és egyre magabiztosabb, de egyre őrültebb táncára már mindenki felfigyel, a diákok a dalt éneklik és pezsgőhabbal árasztják el. Mi tudjuk, hogy sms-t kapott a feleségétől, aki még egy esélyt akar neki adni, azt

nem tudjuk, hogy a tánc, amely végén a tengerbe ugrik, még egy búcsúkör volt a józan élet előtt, vagy pont ellenkezőleg…