Bill Pullman a világ legnyomorultabb nyomozójaként igyekszik felmenteni a látszólag felmenthetetlent.
Egy derűs, meleg napon egy tisztes családanya őrjöngve megkésel egy férfit a tóparti strandon, noha maga sem érti, miért, és a férfit még csak nem is ismerte.
Egy kisfiú megmérgezi a szüleit, és egy széken üldögélve nézi végig, ahogy azok kínok között vonaglanak, majd meghalnak.
Így kezdődik A tettes (The Sinner) két évada, amelyek elérhetők a Netflixen – a harmadik épp most ért véget az amerikai USANetwork televíziós csatornán, így előbb-utóbb azt is nézhetjük online. Lassú és nyomasztó krimisorozatról van szó, de ez ne riasszon el senkit, hiszen remek darabról van szó, bár a két évadnak mások az érdemei és a hiányosságai.
Két különböző ügyről van szó, a kapocs a Bill Pullman alakította nyomozó, Harry Ambrose: jó eséllyel a krimi történetének egyik legszánalmasabb figurája. A színészt nagyon jó ismét látni, és kissé szomorúan rácsodálkozni, hogy mennyire megöregedett. Szakállas, szarkalábas öregúr lett, aki hunyorogva, bárgyún/bölcsen (hiszen ezek nincsenek is olyan távol egymástól) mosolyog és hunyorog, és nemigen lehet tudni, hogy mi jár a fejében. Rengeteg olyan fiktív alakot ismerünk, aki a pokolban él, mégis, az összes múltbéli titkával együtt nyitott könyv – Ambrose nem ilyen. Megismerjük ugyan múltjának egy meghatározó epizódját, mégis, alig tudunk meg róla valamit: annyi biztos, hogy a növényeket sokkal jobban megérti, mint az embereket, és kényszeresen megaláztatja magát. Értsd: rendszeresen eljár egy nőhöz, hogy az megalázza és megkínozza. Ambrose nyomorult fickó. Talán épp ezért veti rá magát olyan ügyekre, amelyek egyszerűnek és világosnak tűnnek, és már-már megveszekedetten meg akarja menteni a nyilvánvalónak tűnő bűnösöket, hátha ezzel magát is megmentheti. Vagy ha magát nem is, legalább másokat. Ki tudja, maradjon az ő titka.
A magyar cím, A tettes kicsit szerencsétlen, mert az eredeti The Sinner sokrétűbb: a tettes egyrészt túl semleges, másrészt túl egyértelmű, míg a sinner szó bűnöst jelent, ami utalhat a mindkét évad gyilkosaira, ugyanakkor a tettük mögött álló súlyos bűnökre is. Talán nem spoiler – hiszen minek lenne akkor szükség egy egész évadra –, hogy sötét események állnak mindkét gyilkosság mögött, amelyek olykor kifejezetten sokkolóak.
A két évad közötti alapvető különbség, hogy míg az elsőben a történet a jobb és érdekesebb, a második inkább a karakterekre fókuszál, még a maga módján Ambrose is közelebb kerül a nézőhöz. És ha már karakterek: az elsőben Jessica Biel (egyben a sorozat egyik producere) remekül játssza a megtört, megzavarodott, gyilkossá vált nőt, Nadia Alexander megrázóan alakítja tragikus sorsú húgát, míg a másodikban a gyilkos kissrácként Elisha Henig remekel, illetve Isten áldja a castingost, aki az évad egyik főszerepét a mindig csodálatos Carrie Coonra osztotta.
A tettes nem való mindenkinek, ez kétségtelen. Viszont akik szeretik a lassan építkező, remek karaktereket felvonultató krimiket, és nem tartják riasztónak az ellentmondásos, kidolgozatlannak tűnő, ám valójában zavarba ejtően összetett főszereplőt, no meg a helyenként végtelenül nyomasztó történetet, azoknak bizony kedvükre való lesz. Remélhetőleg nem kell sokat várni, hogy a harmadik évad is felkerüljön a Netflixre.
