Egy vallomással kell kezdenem, még ha rám is szakad az ég haragja: nem bírom Reisz Gábor eddigi filmjeit. A VAN és a Rossz versek is túl maníros nekem, túl megjátszott, a hitelesség mindenfajta szikrája nélkül, ám igyekszik életszerű helyzeteket megénekelni, miközben meglepő körülmények közé sodorja szereplőit. Művészi helyett művészieskedő, tanulságos helyett didaktikus. Na most, minden, amit most leírtam, nem igaz Reisz Gábor új, Magyarázat mindenre című filmjére, ami a Velencei Filmfesztiválon, az Orizzonti szekcióban elnyerte a „Legjobb film” díját – de becsszó, nem ezért írom mindezt.

Reisz Gábor nagyot vállal, már a címmel is: Magyarázat mindenre. Ehhez hasonlót eddig csak a Coca-Cola mert meglépni a reklámszlogenével: „always”, vagyis mindig. A Magyarázat… valójában

egy kórkép, egy helyzetjelentés, ami olykor szatirikus, olykor megrázó módon beszél a jelenünkről.

Arról a kétpólusú társadalomról, amelyet a politika osztott meg, és amelynek tagjai állandó feszültségben élnek. Ők azok a felnőttek, akiket felőröl egy láthatatlan erő, akiket teljesen lefoglalnak a kicsinyes problémáik, akik mindenkire irigyek, és akik vakok a gyerekek szenvedéseire. A Magyarázat… zanzásítva mutatja meg azokat a helyzeteket, amikkel a legtöbben nap mint nap találkozunk, csak Reisz ezt belesűríti egyetlen filmbe, ahol

a legtipikusabb mondatokat halljuk és a legtipikusabb reakciókat látjuk, miközben minden karakter egy-egy sztereotípiát képvisel.

Mindemellett Reisz továbbra is megtartotta a szimbolikus fogalmazásmódot, aminek fő motívuma ezúttal maga az egész történelem.

A történet főszereplője Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár), aki épp az utált-rettegett érettségire készül (valószínűleg nem véletlenül Trem a vezetékneve: a tremble angol szóra emlékeztet, ami reszketést jelent), ahol végül mindenből átmegy, ám történelemből megbukik, és egy szörnyű és groteszk lavinát indít be, amikor arra hivatkozik, hogy azért történt, mert a tanár kipécézte a kokárdája miatt (Reisz felpezsdíti a kollektív emlékezetet, hiszen ez volt a jelképe egy időben annak, hogy ki kire szavaz, ez volt az a gesztus, aminek hatására a pártállás egyértelműen stigmatizálta az embereket). Amikor kiderül a bukás, az apja (Znamenák István) lehordja mindennek (előjön a generációról generációra hagyományozott kifakadás: mi lesz így belelőd, kukás?!), és ekkor jön az ötlet, hogy hivatkozzon a kokárdára, mintegy eltúlozva a történelemtanár (Rusznák András) megjegyzését.

A film alapvetése tehát a kettészakadt ország, ahol mindenki a végletekig feszült, és mindenkit a gyűlölet hajt. Igazi klasszikus téma, már-már eposzi – mármint a gyűlölet, a harag, hiszen ezzel indult a világirodalom is: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak” (Homérosz: Íliász, Devecseri Gábor fordítása).

Reisz a gyűlöletközpontú társadalom elszenvedőit mutatja meg, a fiatalokat, akik a túlzó ingerekre közönnyel felelnek.

Ez a túlélési stratégiájuk, ezért fontos és szimbolikus, hogy Ábel épp történelemből bukik meg, miközben a többi tantárgyból négyesre, ötösre érettségizett. Egyszer kifakad az apjának, hogy képtelen megtanulni a történelemtételeket, bármit csinál, nem megy a fejébe. A halántékát ütlegeli, miközben elkeseredve zokogja, hogy „Én egy senki vagyok, apa!”.

Ezt az életérzést mutatja meg a Magyarázat…, miközben persze a társadalomról is állít valamit (elsősorban azt, hogy épp a társadalmi elvárások és a perspektíva hiánya szüli az ilyen mondatokat és érzéseket). A nagybetűs életbe kilépő fiatalokról persze nem Reisz készít először filmet. Ha eszünkbe jut Török Ferenc több mint húszéves filmje, a Moszkva tér akkor az nem véletlen. Mindkettő a felnőtté válással, a középiskola végével foglalkozik, és talán egyszer érdemes lenne összevetni őket, pláne, hogy az egyik a jelenünket, a másik a múltunkat mutatja be. Most csak annyit, hogy a hasonlóságot Reisz is érezte, és valószínűleg még direkt rá is játszott: a Moszkva térben  grandiózus hullámok közt hepajkodnak a fiatalok, akik bemásztak a Gellért Fürdőbe éjszaka. A Magyarázat... ifjainak már csak egy kis medence jut valami üdülőtelepen, aminek átmásznak a kerítésén. Ők már nem olyan dörzsöltek, hogy lefizessék az őrt: mikor rajtakapja őket, hanyatt-homlok menekülnek.

A két film stílusa is eltérő, de a legfontosabb, hogy

Reisz Gábor ezúttal sokkal szikárabb filmnyelvet használ (önmagához képest is), amibe jó érzékkel illeszkedik a saját, ám némiképp visszafogottabb stílusa.

Ráadásul jó ütemben váltja fel a drámát a humor és fordítva, ami egy fontos dramaturgiai eszköz, hiszen a legvidámabb pillanatban nagyobbat üt a tragédia, és a legkeserűbb jelenetet is érdemes néha feloldani egy pikírt poénnal. Persze azért még nem ez Reisz igazán tökéletes filmje, hiszen az „Ábel a rengetegben”-poén már annyira agyonkoptatott, hogy még reflexióként is kínos elsütni, valamint amikor a villamoson az öregasszonytól elhangzik, hogy „Vannak még rendes magyar emberek”, az a didaktika csúcsa. Pedig ez most tényleg nem jellemző, sőt, a legtöbb esetben szinte észrevétlenül sikerült beilleszteni az üzenetet és a motívumokat a forgatókönyv szövetébe.

A díj

Reisz Gábor új filmje rangos díjat nyert a Velencei Filmfesztiválon

A Magyarázat mindenre című magyar film nyerte Velencében az Orizzonti (Horizontok) szekcióban a "Legjobb film" díját. A díjat a rendező, Reisz Gábor vette át a fesztivál záróceremóniáján a Lidón.

Tovább

A végére pedig marad a nagy kérdés: hosszú-e a két és fél órás játékidő? Valójában igen is, meg nem is, hiszen kétségtelen, hogy ennél jóval rövidebben, mondjuk úgy másfél órában is el lehetett volna mesélni ezt a sztorit, ám kétségtelen, hogy akkor nem jutott volna elég idő kibontani a többi szereplő sorsát (fontos a történelemtanár és fontos a fiatal újságíró lányka (Hatházi Rebeka) is, aki címlapsztorit kerekít az érettségi buktából). Viszont van benne kb. húsz percnyi resztli, ami tényleg felesleges, és le is ülteti a film lendületét (ilyen például, amikor Ábel már sokadjára biciklizik át a városon hosszú-hosszú jeleneteken át). Ha pedig sok év múltán ismét előveszik ezt a filmet, majd jót lehet derülni rajta, milyen ostobák is voltunk mi, mostani felnőttek, vagy meg lehet mutatni, na tessék, így sodródtunk a katasztrófa felé.