A tengeralattjáró (1981)

Hajlamosak vagyunk a tengeralattjárókat az óceánok alattomos gyilkosaiként látni, pláne, ha horogkereszt van az oldalukra pingálva, ám abba kevesen gondolnak bele, milyen érzés egy ilyen hajón szolgálni, milyen a mélyben hallgatni a rájuk dobott bombák hangját, átvészelni a viharokat vagy látni az általuk okozott pusztulást. Erről szól a Wolfgang Petersen által rendezett, Lothar-Günther Buchheim regényéből készült film. Petersen két eredeti arányaiban megépített tengeralattjárót és persze számos kisebb modellt használt fel a forgatáskor, de nem engedték meg a színészeknek azt a luxust, hogy kibontsák a díszlet oldalait, mindent az eredeti, klausztrofóbiás körülmények között vettek fel. A hitelességet az is biztosította, hogy tanácsadóként jelen volt a történetet inspiráló, valódi U-96-os U-Boot kapitánya, Heinrich Lehmann-Willenbrock. illetve egy másik tengeralattjáró elsőtisztje.

Az őrület határán (1998)

Lehet, hogy Terrence Malick filmje, amely James Jones regényét vitte a vászonra, nem öregedett olyan jól, mint a vele egy időben bemutatott Ryan közlegény megmentése, de a maga idejében ez egy átütő erejű film volt. Malick ugyanis hajlandó volt olyasmit is megmutatni, amit a legtöbb amerikai háborús film messze elkerül: az amerikaiak azért indítanak frontális támadásokat, iszonyú veszteségeket szenvedve, mert az ezredesük előléptetést szeretne, látjuk, hogyan roppannak össze veterán katonák, és azt is, amikor a tapasztalt őrmesterrel véletlen saját kézigránátja végez. A Guadalcanal szigetéért vívott csatát bemutató film erejét az adja, hogy tökéletesen ütközteti a természet harmóniáját az ember alkotta káosszal.

A piszkos tizenkettő (1967)

Bár hamar klasszikus lett belőle, a film bemutatásakor komoly vitákat kavart, mert úgy mutatta be az amerikai katonákat, mintha semmiben sem különböznének a náciktól, rasszisták, bunkók, és ez volt az első olyan munka, amiben nem feddhetetlen mintakatonák az amerikaiak, hanem háborús bűnöket követnek el. Például benzinnel locsolnak le, majd felrobbantanak egy rakás németet, akik között egy csomó nő is van. Mondjuk eleve súlyos bűntettekért elítélt katonákról van szó, akik azért vállalnak egy kiemelten veszélyes küldetést, hogy enyhítsék a büntetésüket, Robert Aldrich pedig mindent kihozott ebből a sztoriból: drámát, humort, megváltást és akciót!

A leghosszabb nap (1962)

Sokak szerint a második világháború végkifejlete a normandiai partraszállás sikerén múlt – szerintünk viszont a keleti front eseményein, ahol vagy tízszer annyi hadosztály harcolt, de ez most mindegy. A partraszállás így is rengeteg kockázatot rejtő, gigászi feladat volt, amire a történelem során még nem volt példa. Cornelius Ryan szemtanúk beszámolóira támaszkodó dokumentumregénye szolgáltatta Ken Annakin filmjének alapját. A film alkotói, akik elképesztő mennyiségű nagy sztárral dolgoztak, a lehető legpontosabban, leghitelesebben szerették volna bemutatni a leghosszabb nap eseményeit. Itt mind az angolok, az amerikaiak, a franciák és a németek szemszögéből megismerhetjük a csata szinte minden pillanatát, és a hatalmas költségvetésből dolgozó produkció elkészítése során elképesztő díszleteket építettek fel, és hűen ábrázolták a korabeli haditechnikát is, az egy felvétellel készült kikötői rohamot pedig ma is tanítják operatőröknek.

Tora! Tora! Tora! (1970)

A Pearl Harbor-i japán támadás alapműve mégis az amerikai-japán koprodukcióban készült film, aminek címe a közhiedelemmel ellentétben nem Tigris!-t takar, hanem a torpedótámadás rövidítése japánul. Az 1970-es produkció számos összeesküvés elméletre rácáfolva pontosan mutatta meg, milyen hihetetlenül profi módon készültek fel a japánok a támadásra, és amerikai részről milyen emberi mulasztások járultak hozzá ahhoz, hogy az egyértelmű figyelmeztetések elakadjanak a katonai struktúrában. A produkció a korához képest elképesztő technikai színvonalat képviselt, és ugyan az itt megjelenített repülőgépek és hadihajók „csak” átalakított korabeli járművek, a robbanások és kényszerleszállások valódiak. A film japán részét japán rendezők, Kinji Fukasaku és Toshio Masuda, az amerikai felét pedig Richard Fleischer (Koldus és királyfi) készítette, és az USA-ban eredetileg ellenségesen fogadták: nehezen hitték el, hogy ennyire ostobán hagyták magukat megtámadni.

Kelly hősei (1970)

Egy csapat amerikai katona egy váratlan információ hatására úgy dönt, a háborúnak úgyis mindjárt vége, nekik pedig jól jönne a civil élethez pár aranyrúd, és Kelly őrmester (a most is elképesztően hidegvérű és menő Clint Eastwood) vezetésével elindulnak a bank felé, a megfelelő részesedés reményében pedig egy páncélos osztag is velük tart, aminek nevéhez méltóan furi Csodabogár (Donald Sutherland) a parancsnoka. A többi pedig már mozitörténelem a legjobb akciójelenetekkel és a legjobb beszólásokkal, amik jelentős részéért persze Sutherland a felelős. És az sem különösebben zavaró, hogy hőseink katonának kissé öreg, többnyire inkább negyvenes-ötvenes karakterszínészek, olyan arcok, mint Telly Savalas, Don Rickles vagy Harry Dean Stanton, mert mind nagyon jók. Merthogy itt nincs hősiesség, bajonettroham és önfeláldozás, ezek profi túlélők.

A híd túl messze van (1977)

Akárcsak A leghosszabb nap, ez a film is egy Cornelius Ryan könyv alapján készült, és itt is elképesztő mennyiségű világsztár játssza el a nagy csata legfontosabb szereplőit. A Market-Garden hadművelet célja a háború lerövidítése, a sűrűn lakott Hollandia „átugrása” és a német határ gyors elérése volt, amihez arra volt szükség, hogy több ejtőernyőshadosztályt ledobva elfoglaljanak három fontos hidat – ám az utolsó túl messze volt. Az amerikai, angol és lengyel csapatok hősiesen küzdöttek, ám a szövetséges felderítés kudarcot vallott: a közelben erős német páncélos egységek állomásoztak, amik azonnal támadásba lendültek. Richard Attenborough megőrizte a Ryan-könyv epizodikus, elbeszélő szerkezetét, ide-oda váltva a szereplők között, de közben igyekezett az egész ütközetet átláthatóvá tenni. Kisebb szerepekben is olyan sztárokat láthatunk itt, mint Michael Caine, Sean Connery, Gene Hackman, Anthony Hopkins, Laurence Olivier vagy Robert Redford.

Levelek Ivo Dzsimáról (2006)

Clint Eastwood a Csendes-óceáni hadszíntéren Ivo Dzsima apró szigetéért vívott véres csatát egyszerre forgatta le két külön filmben. Alig pár hét különbséggel mutatták be 2006 elején a harcokat az amerikai szemszögből láttató A dicsőség zászlaját és a japán felet megszólaltató Levelek Ivo Dzsimárólt, és az utóbbi a jobb darab. Az amerikaiak már közel járnak Japánhoz, és az apró vulkáni szigetre azért volt szükségük, hogy repülőgépeik az anyaországot bombázhassák. A sziget védelmével a világlátott, művelt Kuribayashi tábornokot (Ken Watanabe) bízzák meg, akinek nemcsak az ellenséggel, de saját fanatikus, embereik életét feleslegesen eldobó tisztjeivel is meg kell küzdenie, miközben tudja, hogy semmi esélye a győzelemre. Eastwood hű marad a valósághoz, és a csatát pontosan, érdekfeszítően és részrehajlás nélkül mutatja be, felsorakoztatva a japán oldal legfontosabb parancsnokait, miközben a közlegényekről sem feledkezik meg.

Dunkirk (2017)

Christopher Nolan eposzi léptékű, az angol színjátszás legjobbjaival előadott munkája a II. világháború egyik legnagyobb brit vereségéből varázsol felemelő győzelmet, és abban valóban igaza van, hogy a Brit Expedíciós Haderő evakuálása az összeomló Franciaországból létfontosságú volt Anglia számára, és lehetővé tette a harc folytatását. Ehhez Nolan megmutatta mind az egyre zsugorodó partszakaszon rekedt angol katonák, a kimentésükre érkező tengerészek és a felettük harcoló pilóták közös erőfeszítését, mind azt a borzalmat, amit a földön, égen és levegőben át kellett élniük – és teszi ezt elképesztő technikai színvonalon, az esetek többségében mellőzve a számítógépes trükköket.

Ryan közlegény megmentése (1998)

A leggrandiózusabb háborús film, ami valaha készült, ami nem csoda, hiszen Steven Spielberg számára ez a téma mindig is rendkívül fontos volt. Spielberg nem csak profi, okos is, és főhősének egy olyan színészt tett meg, aki egyáltalán nem az az elitkatona típus: Tom Hanks vezeti ugyanis azt a ranger alakulatot, amelyik 1944. június 6-án partra száll az Omaha partszakaszon, hogy elnémítson egy ellenséges üteget – ami nincs is ott. A túlélők új küldetést kapnak, a német vonalak mögött kell megtalálniuk és visszahozniuk egy olyan katonát, akinek három bátyja a világháború különböző frontjain szinte egyszerre vesztette életét. A film a partraszálláson kívül a korabeli hadviselés szinte minden módját megmutatja: járőrözés, orvlövésszel való találkozás, rajtaütés, helységharc, és teszi mindezt az utolsó centiig hitelesen. Az eredmény öt Oscar-díj, köztük a legjobb rendezésért járó.