Ha eltekintünk a ténytől, hogy alapvetően egy majdnem kétórás Lego reklámfilmet nézünk, akkor roppant szórakoztató a film tudatosan blőd humora és a ránk zúduló popkulturális utalásáradat.
Mivel engem annak idején nem, vagy csak nagyon kis mértékben kapott el a Lego-láz, magukat a Lego-filmeket is - és most már van belőlük néhány a Batman és a Ninjago verzióval - elsősorban műfaji stílusparódiaként nézem. Annak pedig nagyon jók, nem olyanok, mint a Wayans tesók túltolt baromságai, inkább olyanok, mint annak idején a David Zucker, Jim Abrahams és Jerry Zucker (ZAZ) trió munkái, a Top Secret, az Airplane vagy a Csupasz pisztoly filmek, fanyar, néha elég lökött, de többnyire nagyon okos humorral. Csak ez naprakészebb, kikacsintósabb, és A Lego kaland 2 esetében is az a legjobb szórakozás egy felnőttnek, ha a popkulturális utalásokra vadászik a teljes játékidő alatt. És tényleg jó móka kiszúrni a Doki autóját a Vissza a jövőből-ből vagy Dianát a Scooby Doo-ból, meg nevetni, ha a Radioheadet cikizik.
A konfliktus már az első rész végén adott volt: apu alagsorbeli Lego-birodalmára – amire szerény becsléseim szerint legalább félmilliónyit költhettek –a saját elképzelésekkel bíró kisfiú után rászabadul annak hebrencs kishúga is, mindennel, ami egy kislánytól kitelik. Hangos, együgyű popzenével, kis szivecskékkel és mindennel, ami csillog, és ezzel minden összeomlik. Apró hőseink ezt úgy élik meg, mintha konkrétan a legújabb Mad Max filmbe kerültek volna át, ahová a borongós kedvű Vadóc tökéletesen illik, az örök optimista Emmett, az építőmunkásból lett Kiválasztott már kevésbé. És naná, hogy az ő sara lesz, hogy a távoli Tesho-rendszer Duplo bolygójáról érkező idegenek mindent újra lerombolnak, ráadásul magukkal hurcolják Vadócot, Batmant, Vasszakállt, Unikittyt és az idióta űrhajóst.
Kiszabadításukhoz a gyermeteg Emmettnek fel kell nőnie, de a semmiből előbukkan egy Rex nevű hős, régész, kalandor, dinoszaurusz idomár és feltaláló, és vele a feladat, az ArMAMAgeddon megakadályozása már egy fokkal könnyebbnek tűnik. És a kislányos, mindent cukisággal elárasztó ízlésrombolás jó alapötlet – kislányom van, ismerős a téma -, hiszen itt minden, ami veszélyes, az CUKI. Rózsaszín, mosolygós szív alakú kis nindzsacsillagok és sárga csillagok a rosszak fegyverei, meg a gügye dalok. Az ilyesmi ellen tényleg alig lehet védekezni, de Emmett, a kétszintes kanapéhinta feltalálója is megkapja a maga személyiségfejlődési vonalát, ami tényleg jól ki van dolgozva, és csak akkor érződik enyhén erőltetettnek, amikor mindenki nagy döntésre kényszerül. Batman viszont végig iszonyú jó, pláne Fekete Ernő magyar hangjával, és a szinkron most is nagyon erős lett.
Egy dologra azért rájöttem, ha késve is, az új filmet nézve: ez teljesen olyan, mint a Toy Story - Játékháború (1994), ahol a megelevenedett játékok legnagyobb félelme az volt, hogy kis gazdájuk felnő és már nem lesz rájuk szüksége. És arra is rájöttem, hogy a Ready Player One (2018) ugyanaz a szinte magától működő nosztalgiahömpöly és utaláscunami, mint az első Lego-film volt, ami egyrészt nyilván nagyon vicces, másrészt jócskán manipulatív, ahogy a saját emlékeinket felhasználva húznak be minket a moziba. Persze soha ne manipuláljanak minket ennél gonoszabb módon!
Értékelés: 8/10
