A megátkozott mozilátogató – Öt vörös posztó a Radics Béla-filmből

A Radics Béla, a megátkozott gitáros nemcsak hogy kihagyott ziccer lett, de egyenesen az utóbbi idők legkínosabb moziélménye.

Csak a változás, ami állandó – a buddhista tézis kiváltképp megállja a helyét a legrosszabb magyar filmeket rangsoroló lista esetében. Ez a Szuperbojzzal gyötört, Kölcsönlakással kivéreztetett, Álom.net által derékba tört nemzet lassan, de biztosan immunissá vált az újabb és újabb trónbitorlók felbukkanására. Azonban képtelenség nem észrevenni azon reformtörekvéseket, melyek arra irányulnak, hogy az adott mozi az eddigieknél merőben éltérő módon képviselje a hitványságot. Ami bizonyos értelemben dicséretes is lehetne, ha nem kevernének bele érdemi életművel bíró, valós személyeket, pláne, ha már legfeljebb poltergeistként vehetnének elégtételt az alkotókon. Erre az utóbbi idők legszemléletesebb példája a Radics Béla, a megátkozott gitáros.

A következőkben nem kisebb feladatot tűztünk ki célul, minthogy a bőség zavarával küzdve megfogalmazzuk az öt legfelkavaróbb tényezőt az ominózus életrajzi(?) filmmel kapcsolatban.

A tökéletes műfaji tudathasadás

Régi idők egyetemi gólyaavatóin bevett rituálé volt, hogy miközben a beavatandó delikvens zárlatos műholdként keringett a tömegben, mindenki poharába lötybölt egy dózisnyit saját, eleve bizonytalan eredetű szeszesitalából. Majd az illető szerencsésnek mondhatta magát, ha végül csak bibliai víziók gyötörték, és nem a toxikológia munkatársai. Nos, a film kísértetiesen hasonló érzést keltett bennünk: egyszerre próbál életrajzi drámára, koncert-, dokumentum- és werkfilmre, beszélgetős műsorra, valamint önismereti előadásra(!) emlékeztető elemeket felvonultatni. Ezen súlyosan zavaros elegy pedig átmeneti eurófia helyett sokkal inkább okoz tudati kiüresedést, melyhez ugyanúgy társul a szélsőségesen rossz közérzet.

 

Csernus Imre szelleme

Egy pszichiáter, aki szabadon jár-kel az emberek között, miközben fogalma sincs, hogy senki nem látja őt – honnan ismerős ez? Két alapvető különbség azonban mégis volt Bruce Willis és Dr. Csernus Imre között: előbbinek valós funkciója volt, és nem traktálta a nézőket közhelyparádékkal a Szomszédok-szentenciák stílusában. Az arrogancia Paulo Coelho-ja azonban lelkiismeret-furdalás nélkül sétál be jelenetekbe csak azért, hogy megfejtse Radics Béla alkoholizmusának kiváltó okait. Védelmére szóljon, hogy mindez cseppet sem megy az élvezhetőség rovására, mivel a játékfilmes szkeccsek szinte egytől-egyig nagyon mérsékelten élvezhetőek.

A színtelen-szagtalan Radics

Miután Klacsán Gábor azon dolgozott, hogy megalkossa a kalaptartóra szerelhető, lakkozott mentolos lángos filmbeli megfelelőjét, nem lett volna tőle reális elvárás, hogy úgynevezett instrukciókkal lássa el a színészeket. Így lett Rák Zoltán alakításában a mindig a széllel szemben pisáló, karakán gitárosból egy tökéletesen jellegtelen, kedélyes plüssmackó, aki vigyorogva veszi tudomásul a rendőri vegzálásokat, és akinél hitelesebben mi is alakítottunk már részeget nyolcadikos korunkban, másfél deci Éva-vermut benyakalása után.

A parókák

Nem tévedés, ez a látszólag bagatell tényező külön vádpontként kezelendő. Azon még valahogy túltettük magunkat, hogy a koncertjelenetekben táncikáló ifjúság hajviselete és ruházata sokkal inkább idézi a szép emlékű Total Car klub törzsközönségét a 90-es évekből, mint a szocialista ifjúságot. Azon viszont már szakemberi segítséggel sem sikerült túllendülnünk, hogy Radics és zenésztársai olyan sufnituning parókákat hordanak, melyeket angol legénybúcsúsok is vonakodnának felhúzni egy diliboltban tett látogatás után.

Az idegölő zenei aláfestés

A megátkozott gitáros megannyi szembetűnő szarvashibát vonultat fel, akad azonban egy olyan tényező, mely alig érzékelhető, alattomos módon teszi próbára tűrőképességünket: kb. oly módon, mint a három emelettel feljebb lakó szomszéd, aki szombat délután pánikszerű parkettacsiszolásba kezd. Csupán jó félóra elteltével tűnik fel, hogy szinte egyetlen párbeszéd sincs a játékfilmes jelenetekben, ahol a háttérben ne csendülne fel valami maratoni hosszúságú, ám annál funkciótlanabb blues-rock-szóló. Innentől fogva pedig – mintha a film egyéb komponensei nem igényelnének válogatott megküzdési stratégiákat – folyamatosan égető kényszert érzünk, hogy Kurt Cobain után szabadon kipróbálhassuk a gitártörés intézményét. Ami, lássuk be, nem válik előnyére egy olyan filmnek, mely történetesen egy gitáros életművét hivatott bemutatni.