Nem arra kapja fel a fejét az ember, ha egy film angol scrabble megszállottakról szól, de ez a kedves családi mese arról, hogy mit hagy maga után a tékozló fiú, megér egy misét, pláne Bill Nighy és Sam Riley főszereplésével!
Először azt gondoltam, nincs az az isten, hogy én megnézzek egy ilyen filmet egy ilyen rövid ismertetővel: „Michael egy családi scrabble-játszma közepén viharzott el egy vita után, és azóta senki sem látta. Évek teltek el, de apja, Alan nem adja fel a reményt, és az internetes scrabble-fórumokon is fáradhatatlanul folytatja a megszállott nyomozást. Egyszer csak felfigyel egy titokzatos játékosra, akinek a stílusa kísértetiesen hasonlít Michaeléra…” Mert ki az ördögöt érdekel egy művészfilm, pláne egy angol művészfilm, amiben szó szerint szavakkal dobálóznak, és mindenféle sötét családi titkokat tárnak fel, nem igaz?! Aztán megnéztem az előzetest, és rögtön egyértelmű lett, hogy nem hagyom ki A szavak erejét.
Persze a két főszereplőről már tudhattam volna, hiszen a mindig zseniális Bill Nighy játssza az apát, Alant, és a messze alulértékelt Sam Riley (Demóna, Control, Úton) a fia, Peter, akikkel egy régi, de remek állapotban lévő kis piros Triumph sportkocsiban ismerkedünk meg, amiben, mint az hamarosan kiderül, egy hullaház felé igyekeznek. Itt egy azonosítatlan holttest vár rájuk, aki talán Alan másik fia, Michael. Csakhogy a hullaház már bezárt, így egy kis motelben húzzák meg magukat, akárcsak egy középkorú házaspár, és mit tesz isten, Alan hamarosan már pénzben játssza a scrabble-t az idegen férfivel, míg fia egyre kínosabban érzi magát. Mert már sejti, hogy az apja hosszabb időre a nyakán marad, és valóban ez történik, aminek a családja, felesége és tini fia kifejezetten örül. Ő sokkal kevésbé.
És ami innen következik, az már nem rejteget sok meglepetést, mégsem bántóan közhelyszerű, az elsőfilmes rendező, Carl Hunter ugyanis a tékozló fiú meséjét mondja el nekünk, de egy kicsit más megközelítésből. Mert itt az otthon maradt, soha semmilyen figyelemben, törődésben nem részesülő fiú szemszögéből látunk majdnem mindent, akit nem várnak vissza, akiért nem hullatnak könnyeket, és akinek nincs kint a fotója a kandalló párkányán. És bár a műsort most is Bill Nighy viszi el, de ez Sam Riley filmje, rá kell figyelni, Nighy pörög magától is. És Riley-ban pont a visszafogottsága az izgalmas: a jóképű, sikeres srác, aki most egy magában mindent elnyomó szürke kis családi muki, aki (sokáig) tehetetlenül nézi, ahogy mindenben helyette döntenek, akinek meg kell küzdenie azért, hogy csak egy kicsit figyeljenek rá, és hát azt kell mondanom, hogy jól csinálja.
Mert sokkal nehezebb eljátszani egy hétköznapi családapát, mint egy világlátott szélhámost, egy országos kóklert, aki a jég hátán is megél, és nyilván sokan elsősorban Bill Nighy újabb fanyarul nagyszerű játékáért nézik meg ezt a remekbe szabott kis filmet, ahol a díszletektől kezdve a ruhákon át a zenéig mindenbe rengeteg figyelmet és energiát öltek, de ne csak rá tessék figyelni. Nem mondom azt, hogy nem ül le néha a sztori, és azt sem, hogy néhány közhely ne lenne a többinél sokkal közhelyesebb, de nagyon szerethető filmről van szó, és ami azt illeti, a végére a scrabble-höz is majdnem megjött a kedvem.
Értékelés: 7/10
