Vajon mit lehet hozzátenni az ördögűzés (filmes) műfajához az 1973-as nagy klasszikus, Az ördögűző óta? És nem csak arról van szó, hogy William Friedkin olyan égbekiáltóan hatalmas művet rakott le az asztalra – mert ugye vannak, akik szerint messze túlértékelt alkotásról van szó -, hanem, mert ennyi van a témában, nagyjából egy filmnyi. Amit aztán lehet kicsit feldíszíteni, csavargatni, variálni, de a vége mindig ugyanaz lesz. Meg a közepe. És ha jobban belegondolunk, az eleje is. Lesz egy fiatal, ártatlan kislány, akibe beleköltözik a gonosz, és ezért nagyon csúnya dolgokat kezd csinálni és főleg mondani, néha más hangon és más nyelven, mint egyébként, de ahhoz képest, hogy benne van a gonosz, tulajdonképpen csak udvariatlanodik. Aztán jön egy öreg, sokat látott bölcs pap a keresztjeivel, és ha nem is elsőre, de megoldódik a dolog.

Egy ilyen történeten dolgozott az uruguayi Guillermo Amoedo, aki, hogy mindenkit megzavarjon, Chilében él és dolgozik, új filmje, az Ahol a gonosz lakik viszont Mexikóban készült, és ott is játszódik. És van csavar, mert muszáj, hogy legyen: az ördögűzéshez társul az ún. home invasion műfaj is, vagyis a házba, ahol a megszállt személy található, betörnek. És nem akárkik, hanem három fiatal nő, akiknek valaki megsúgta, hogy az ott lakó szenátor széfjében sok pénz lapul, és senki sem őrzi a házat. Azt már elfelejtették megmondani a lányoknak, hogy mi található a pincében. Hát a politikus kislánya, akit úgy tűnik, a szülők borzasztó körülmények között tartottak fogva. Mi persze tudjuk, miről van szó, és hamarosan a három lány is megtudja, de akkor már késő, mert az ördögi nyelvű kislány addigra már beférkőzik az agyukba, és innen mi is megtudjuk, NEKIK milyen pokoli gyerekkoruk volt.

Amoedo, aki egyben forgatókönyvíró is, persze ahol tud, kanyarít a témán, és nem csak a betörés motívumával, illetve a lányok amúgy nem túl eredeti flashbackjeivel dobja fel a történetet, de azon is csavar, hogy a szülők mit tudnak és mit nem, illetve ebből mit hajlandóak elárulni és mit nem. Ami nagyjából ki is tesz egy szépen, de nem kiemelkedően szépen fotózott, korrektül megkomponált, nem túl emlékezetes, de bőven elfogadható színészi játékra épített munkát, ami egészen addig érdekfeszítő, amíg meg nem érkezik az ilyen esetekben házhoz menő szakértő, az ördögűző pap bácsika. Aki elsüti a Közönséges bűnözők óta oly sokszor elsütött aranyköpést, mely szerint az ördög legnagyobb trükkje az, hogy mindenkivel elhitette, hogy nem is létezik, és bár a film ez utánra is tartogat néhány valóban ütős meglepetést, a feszültség ekkorra teljesen kihűl, és minél többet hörög szegény csúnya kislány, annál kevésbé lehet félni tőle. Pedig én szerettem volna félni!

Értékelés: 6/10