A háborúban mindenét elveszítő negyvenes férfi és a hasonló sorsot megélt tinilány kapcsolata közhelyes vagy botrányos is lehetett volna, de Tóth Barnabás nem csak a megfelelő egyensúlyt találta meg, hanem egy különös intimitást is.
Van olyan, hogy az ember téved. Én például nem vártam sokat Tóth Barnabás (Susotázs) új filmjétől, annak ellenére sem, hogy már bejárta a sajtót a hír, hogy az Akik maradtak Magyarország Oscar-delegáltja. Nem vártam sokat, mert egyszerre tűnt semmitmondónak és túl harsánynak az előzetes, mert a rövid tartalomból akármi lehetett volna. Nem vártam sokat, mert tudtam, hogy az Oscar-delegálás annak is szól, hogy a korábbi évekkel szemben kevés értékelhető magyar alkotás született, és azt is tudtam, hogy a filmet eredetileg a tévébe szántak, és az ugyebár más kategória, és különben sincsenek benne nagy nevek. Persze tévedni emberi dolog.
A korszak sokat ígért – igaz, garanciát önmagában még nem hordozott. A II. világháborút követő évek, a pusztítással, a veszteséggel és a bűnökkel való szembenézés, a romok eltakarítása és az újjáépítés, az új diktatúra beköszöntő régóta kedvenc filmes téma. Elég az elmúlt pár évre visszatekinteni, és rögtön ott van a sok szempontból izgalmas Apró mesék , a patinás, de semmitmondó Aurora Borealis - Északi fény, a jóval erősebb 1945 Török Ferenctől, vagy szintén a közelmúltból a jócskán alulértékelt Hajnali láz. Ezzel a korral dolgozik Tóth Barnabás is, hősei pedig Holokauszt túlélők – és lehet morogni, de ez a téma akkor is a köztudat meghatározó része volt. Egyikük egy köztiszteletben álló nőgyógyász, a másik egy tinilány, akit a férfi vizsgál ki, mert bár 15 éves, de még mindig „nem érett nővé” – nyilvánvalóan az átélt traumák hatására. Talán a lányt nevelő nagynéni és az orvos futólag ismerték is egymást régről, mindegy is, de a lány megnyílik a férfi előtt, és mire azt mondanánk, dramaturgiailag nem feltétlenül indokolt, már ott is lakik nála.
Igen, elsőre mindez hirtelennek és indokolatlannak hangzik, de az Akik maradtak szépsége pont az, hogy egyrészt képes megtennie egy ekkora ugrást úgy, hogy abban semmi bántó vagy valószínűtlen nincsen, másrészt az, hogy ennek a két embernek a kapcsolata végig hiteles és megindító tud lenni. Ők ketten barátok, lelki társak – és sorstársak -, egymás pótcsaládja és valami ennél is több. Nem szexuális értelemben több, és mégsem mindegy, hogy nőként is önmagára találó lány és egy férfi él együtt, osztják meg egymással minden gondolatukat – vagy nem is kell, hogy megosszák, mert anélkül is tudják, érzik ezt. És ez egyfajta bravúr, mert sok mindenen elbillenhet egy ilyen egyensúly, de nem billen el, még akkor sem, amikor megvillan a lehetősége annak, hogy valami megváltozik a két ember között. Ám furcsa módon pont a kapcsolat jellege és mélysége az, ami egy kicsit „foglyul ejti” a történetet, hiszen bármiféle drasztikus változás ezt tenné tönkre – akkor viszont a film lényege szűnne meg vagy menne el egy olyan irányba, ami nagyon rosszat tenne neki.
Nem véletlen, hogy a rendező a legvégén egy három éves ugrást kell, hogy eszközöljön, hogy történjen valami lényeges, igaz, én ennek a kapcsolatnak a mindennapjait még nagyon, de nagyon sokáig néztem volna. És remek dolog az Oscar-delegálás – szándékosan nem jelölést írtam -, de nagyon nagy valószínűséggel az Akik maradtak ennél sokkal messzebb nem fog jutni. Pont azért, mert arrafelé nagyon szeretik, ha nagy íve van a sztorinak és rengeteget fejlődnek a jellemek, vagy legalább valami nagyon újat kínál az ábrázolás, mint a Saul fia rendkívüli kameramozgása. Az Oscar-jelöléshez Susotázs című kisfilmjével már közelebb került Tóth filmjében nem látunk semmi rendkívülit, semmi újat, hősei ugyanazok maradnak a végén is, mint akik az elején voltak, de ezzel semmi baj nincsen, sőt. Ez az egyik legszerethetőbb, legintimebb magyar film az elmúlt évekből.
Ehhez persze kell a két főszereplő, Hajduk Károly és Szőke Abigél játéka is, akik hihetetlenül jók. Együtt. Szőke Abigél egyedül lehet, hogy túl harsány lenne, Hajduk pedig túl szürke, túl szelíd, de tökéletes köztük az egyensúly- és hát erről szól az egész. Arról, hogyan egészítik ki egymást, hogyan támaszkodnak egymásra és találnak valamiféle közös célt egy olyan világban, ahol az, ami régen volt, már elpusztult, abban pedig, ami lesz, ami jön, sincs sok köszönet. Tóth Barnabás, aki F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című regényét dolgozta fel, biztosra ment, és két hősét féltucat érdekes karakterrel veszi körül, de elsősorban nem maguk a figurák izgalmasak, hanem az őket alakító olyan veterán, vagy legalábbis jól ismert színészek játéka, mint Nagy Mari, Lukáts Andor, Jordán Adél vagy Stefanovics Angéla. Utóbbinak egy rövid jelenete és csak pár mondata van, de az egyszerűen zseniális!
Értékelés: 8/10
