Legalábbis nagyságrendekkel jobb, mint legutóbb a Charlie angyalaiban, és most 11 ezer méter mélységben, a víz alatt küzd meg az elemekkel és barátságtalan mélytengeri lényekkel.
Első blikkre ez a film jócskán old school. Az ilyen történeteknek utoljára a 90-es években volt virágkora, amikor mindenféle nemzetközi tudóscsoportok – és/vagy kalandorok – indultak különböző sötét helyekre, hogy valamilyen ismeretlen veszéllyel nézzenek szembe, és persze nem mind térnek vissza, mint amilyen A gömb (1998) vagy a valamivel későbbi A mag (2002). Itt is pontosan erről van szó, valamikor a közeljövőben egy óriáscég hatalmas fúrótornyot és vízalatti kutatóállomásokat létesít a Marianna-árok mélyén. Aztán beüt a ménkő!
Először persze Kristen Stewartot kell látnunk sportmelltartóban, fogmosás közben, talán műszakváltás után, ahogy felfigyel a fény vibrálására, majd arra, hogy a plafonról csöpögni kezd a víz. Aztán beomlanak a falak, és hősnőnk, akiről hamarosan kiderül, hogy az állomás egyik mérnöke, menekülni kezd egy biztos pont felé, miközben néhány túlélővel találkozik, és mivel a nevek itt teljesen lényegtelenek, gondolkodjunk műfaji toposzokban. A maradék legénység között van a Kicsit Szerencsétlen Fekete Srác, a Nagydarab Vicces Pasas, az Aggódó Latin-Amerikai Csaj, az Átlagos Amerikai Srác és végül, de nem utolsósorban a Viharvert Francia Kapitány, ezúttal Vincent Cassel alakításában – az ilyen szerepeket régen Tchéky Karyora szokták osztani. A kapitány pedig oszt és szoroz, kiderül, itt nem maradhatnak, elfogytak a mentőkabinok – egy rakás embert már felküldött, és ezzel némileg megmagyarázzák, miért van ilyen kevés ember egy ekkora létesítményben - de ha elmennek a szállítófolyosón X pontig, majd onnan a tengerfenéken gyalogolnak egy másik állomásig, akkor ott hátha lesz valami.
Útközben sok minden kiderül, például az, hogy a szállítófolyosó nem járható, a tornyot nem földrengés zúzta össze, ahogy az a hivatalos szinopszisban is szerepel, a vaksötétben, 11 ezer méter mélyen pedig valamik ólálkodnak, amik cseppet sem barátságosak. William Eubank rendező pedig, aki The Signal (2014) című, különös hangulatú, feszült sci-fijével hívta fel magára a figyelmet, szép komótosan nekiáll, hogy hőseit eljuttassa a megfelelő helyre, miközben ugyanilyen szép komótosan elkezdi őket ritkítani és a lényeket egyre közelebb hozni mind hozzájuk, mind hozzánk. És innentől indulhat a kedvenc műfaji játékunk, ami egyrészt abból áll, hogy megtippeljük, ki lesz a következő, amit kicsit bonyolít, de egyben színesít az az extra kihívás, hogy megérezzük, vajon a készítők hallgatnak-e az idők szavára, és szakítanak-e a hagyománnyal, mely szerint mindig a fekete sráccal végeznek először, majd jöhet a többi.
Eubank egyébként nagyon tisztességes munkát végzett, és annak ellenére, hogy leginkább a műfaj berkeiben ismert független rendezőként nyergelt át egy nagy költségvetésű produkcióra, izgalmas, látványos filmet hozott össze. Persze lehet hibákat keresni az Árokban, én például nem értettem, hogy egy széteső tengermélyi fúrótoronyból miért nem árad ki olaj, és még sok minden mást – lehet erre eljárás, de akkor szánjanak rá egy mondatot -, de a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy a katasztrófa, a kijutás a roncsból és a kis séta a tengerfenéken mindvégig izgalmas, a karakterek pedig jók. Kristen Stewart itt sokkal jobb akcióhős, mint mondjuk az új Charlie angyalaiban, a nagypofájú T.J. Miller most is nagypofájú, szokás szerint a szórakoztató és az idegesítő határán billegve, John Gallagher Jr. most is kedvesen átlagos, Jessica Henwick csinos, Vincent Cassel pedig most is iszonyatosan karizmatikus. Nekem a szörnyek nem voltak túl szörnyűek – azt viszont tudom, hogy mások nagyon is hatásosnak tartották őket -, de cseppet sem ártalmatlanok, és természetesen akkor a legijesztőbbek, amikor csak alig, egy villanásra látszanak.
És ami az old school jelleget illeti, az Árok tényleg nem is olyan új: még 2017-ben forgatták le, és azért nem dobták hamarabb piacra, mert közben a Disney megvette a gyártó 20th Century Foxot, és jól átütemeztek mindent.
Értékelés: 7/10
