A legnagyobb szobrász halálának századik évfordulójára készült életrajzi film rendkívül erős mozzanatokat emel ki a művész életéből, és sok mindenbe bepillantást nyújt, mégis befejezetlen marad.
Annak idején, amikor Párizsban jártam, az egyik kihagyhatatlan helyszín a Rodin Múzeum volt, ami fantasztikus élményt jelentett. Hihetetlen volt élőben. „3D-ben” látni az ismert szobrokat, körbejárni őket, a lehető legtöbb szögből látni őket, érezni azok textúráját, felületét. Merthogy a szobrokat látni kell, a mindig is sokkal nagyobb figyelmet kapó festészettel szemben nem ismerhetjük őket albumokból, és ez a Rodin - Az alkotó legnagyobb erénye.
A Rodin halálának 100. évfordulójára időzített alkotás eredetileg dokumentumfilm lett volna, ám a rendezéssel megbízott Jacques Doillon annyira elmerült a témában, annyi kutatást végzett, hogy végül kijelentette, ő csakis játékfilmben hajlandó gondolkodni. És az elkészült filmen érződik is ez a hirtelen irányváltás, de erről majd később. Doillon, ahogy mások is, a szobrász és leghíresebb tanítványa szakmai és magánéleti viszonyát tette meg filmje középpontjává – ahogy korábban az 1988-as Camille Claudelben, ahol Isabelle Adjani és Gérard Depardieu alakította a párost, de készült ugyanezzel a címmel egy 2015-ös verzió is. Csakhogy itt nem a kihasznált és félredobott nő szemszögéből látjuk az eseményeket, hanem az önnön nagyságában fürdő, mégis esendő férfiéból.
Az „esendő” szó persze oly sok mindent fedhet el és oly sokan használják. Auguste Rodin korát messze meghaladó, isten adta tehetség volt, és ezt tudta magáról, mégis előfordult, hogy a legkisebb kritika is a padlóra küldte – igaz, újszerű szemléletmódja és témaválasztása miatt rengeteget kellett küzdenie saját megrendelőivel is. Talán ezt élte ki, ezt kompenzálta viszonyaival, ugyanakkor azt is látjuk a filmben, hogyan vonzották a tiszta formák és felületek, legyen szó kőről, márványról és fatörzsről vagy a női testről. Mindent tudott a testről, és tudásszomját minden formában igyekezett kiélni, hogy végül mindig visszatérjen nagydarab, formátlan kedveséhez Rose Beuret-hez, akit végül 55 év után vett csak el, két héttel a súlyos beteg nő halála előtt.
Akármilyen izgalmas téma is ez, és akármennyire meggyőző Vincent Lindon Rodin szerepében – nagyon meggyőző, és még szobrászatot is tanult! -, és akármilyen vonzó is a Claudelt alakító Izia Higelin – nagyon vonzó! -, mindezt érthetetlen módon széttöredezve, csak nagyon egymásba fűzött epizódok sorából kihámozva követhetjük. Amihez még egy sor ismert mű, a négy évtizeden át készülő, de soha be nem fejezett A Pokol kapuja, a Calais-i polgárok és a híres egész alakos Balzac portré születésének körülményei is hozzájönnek. És ez utóbbi lenne, vagy lehetne a film legizgalmasabb része a sokszor elmesélt szerelmi szál helyett, amiből egyébként kiderül, hogy a Mester a ménage à trois lelkes híve volt - amit egy kifejezetten érzéki jelenet segít illusztrálni.
Az epizodikus szerkezetnek „köszönhetően” mindez sajnos gyakran súlytalanná válik vagy befejezetlen lesz, és egész furcsa helyzet áll elő. A film, amelyet egyébként maga a Rodin Múzeum támogatott, és többek között a szobrász Párizs környéki házában forgattak, részleteiben nagyon jó, egészként azonban sokkal kevésbé működik. Amiért kár, maga a művész és az őt alakító, nagyszerű Lindon is többet érdemelt volna, de gyanítom, hogy úgyis elsősorban azok ülnek be megnézni, aki tudnak valamit Rodinről, és nekik ez nem lesz annyira zavaró.
Értékelés: 6/10
