Íme a film, amit megelőzött annak a híre, hogy mennyire pocsék. És bár valóban nem egy remekműről beszélünk, nem teljesen vállalhatatlan a pályafutását internetes mémként kezdő rém története.
Az egész Slender Man jelenség még 2009 júniusában kezdődött, amikor a Something Awful nevű internetes fórum mém versenyt hirdetett, amelynek célja "paranormális képek megalkotása" volt. A "Victor Surge" felhasználónéven posztoló Eric Knudsen volt az, aki két fekete-fehér felvételt tett közzé, mindkettőn egy csapat kisgyerek volt, akihez egy nagyon magas, vékony, fekete öltönyös elmosódott alakot photoshoppolt, amihez, a többi poszttal ellentétben ő még egy rövid, szándékosan homályos tartalmú szöveget is mellékelt. Amely szerint ez a Slender Man (kábé a Cingár Férfi) rettegésben tartja és irányítja ezeket a gyermekeket. A mém elképesztő siker lett és saját életre kelt, képregények, websorozatok, könyvek születtek róla – és most persze Az ismeretlen rém című film is.
A siker persze relatív fogalom: 2014. május 31-én két 12 éves kislány egy osztálytársukat akarta megölni valahol Wisconsinban, saját bevallásuk szerint a Slender Man parancsára. Az áldozat 19 késszúrás ellenére is túlélte a támadást, amikor sikerült magát kivonszolni a közeli útra, ahol egy autós rögtön segítséget hívott, de az úgy, illetve több hasonló támadás, amik egy része talán nem is igaz, némi árnyékot vetett az egész Slender Man jelenségre. Fut is egy rakás per folyamatosan, mindenki mindenkit perel, felelősség és szerzői jogok mentén, és ennek köszönhető, hogy Az ismeretlen lény készítői az utolsó pillanatban elbizonytalanodtak, és a filmet az Egyesült Államokban felvezető marketing kampány nélkül, szinte minden reklámot mellőzve mutatták be. Persze az is lehet, hogy tudták, mennyire rossz lett, és ezért nem akartak neki különösebb hírverést csapni.
Merthogy a film nyilvánvalóan nem lett jó, az IMDB pontozása a cikk írásának idején 2.9 volt, és több magyar kritikus is már az év legrosszabb filmjeként emlegeti. De tényleg ennyire pocsék lenne? Én azt mondom, gyenge, de nem vállalhatatlan, sőt, vannak bizonyos pozitívumai. Egy lepusztult kisvárosban járunk, ahonnan mindenki elkívánkozik, különösen négy barátnő, akik egy este unalomból rákattintanak egy, a Slender Mant megidéző vírusvideóban – tisztára, mint a fiatalok a Körben. Jönnek a rémálmok, majd az egyik lány egyszer csak eltűnik egy osztálykiránduláson, a másik három pedig csak lassan – meglepően lassan – ébred rá, mekkora veszélyben vannak. Merthogy a cingár rémalak őket akarja, és mivel igen hiányosan definiálták a szerepét és képességeit, tulajdonképpen mindenütt ott van és mindenre képes.
Az, hogy a film főgonoszáról mindössze annyit tudunk meg, hogy bioelektronikus jelenség és mindig is ott volt, ahol gyerekek voltak, jó is meg rossz is. Az elnagyolt elírás jókora kreatív szabadságot ad Sylvain White rendezőnek (Vesztesek bosszúja), ám kevés kapaszkodót ad a nézőnek. Maga a figura is akkor működik, ha nem látjuk, csak érzékeltetik a jelenlétét vagy beszélnek róla, és White védelmében pedig hozzá kell tennünk, hogy rengeteg dolgot kivágatott vele a konfliktuskerülő stúdió. Konkrétan azokat a részeket, a fentiek alapján érthető okokból, ahol nem a Slender Man a támadó vagy veszélyforrás, hanem az általa manipulált fiatalok. Vagyis a film jelentős része és a mondanivaló jókora adagja hiányzik, ami maradt, az sokszor nem áll össze egy logikus egésszé, egy ponton túl pedig idegesítő, hogy eltűnéseknek, furcsa viselkedésnek nincs következménye, az pedig érthetetlen, hogy hőseink mindig egyedül vannak, még késő éjszaka is, a felnőttek szinte hiányoznak a filmből.
Akkor mi a fene itt a pozitívum, kérdezheted teljes joggal, kedves olvasó. Az, hogy a film okosan és hatásosan idézi meg kilátástalan, iránytalan kisvárosi életet, a jövő nélküli tinik elvágyódását és reménytelenségét, és ehhez jó arcokat is talál. A főszereplő csajok jók, és az ilyen viszonylag olcsó és viszonylag ismeretlen arcokkal készült horrorokban ez nagy szó. Nem azt érzed, hogy túlkoros sorozatsztárokra adtak olyan szerepet, amit képtelenek hitelesen eljátszani, hanem tényleg kisvárosi arcokat találtak, még akkor is, ha egyáltalán nem kezdőkről van szó. Különösen a két legfontosabb karaktert, a főszereplőt alakító Julia Goldani Telles és a kötelező alternatív barátnőt játszó Joey King emlékezetes, akik még egy ilyen gyenge lábakon álló produkciót is majdnem elvisznek a vállukon, egészen addig, amíg a fináléban tényleg a feje tetejére áll minden logika és jobb híján a rendező szabadjára engedi az összes olcsó számítógépes trükkjét.
Értékelés: 5/10
