Az 1994-es nagy klasszikus felújított, élőnek látszó szereplős verziója hihetetlenül magas technikai színvonalon hozza az utolsó rágcsálót is, a régi mesét pedig fejből felmondja, de mást nem is ígértek nekünk, ugyebár.
A nagy kérdés az itt, hogy az ember mit várjon egy Disney-filmtől, sőt, mit várjon egy olyan Disney-filmtől, ami a Mickey egeres stúdió egy korábbi sikerének a leporolt, újragyártott verziója. Merthogy a kritikusok nem igazán szeretik a régi nagy kedvenc, Az oroszlánkirály (1994) „élőszereplős” remake-jét, miközben az előrejelzések szerint ez lehet a cég egyik legnagyobb durranása, már ami a jegybevételt illeti. Azért itt van némi ellentmondás, nem igaz?
Én speciel azt vallom, hogy egy filmet elsősorban az alapján kell megítélni, hogy teljesíti-e azt, amit ígér, és ez Az oroszlánkirály speciel mindössze annyit ígért, hogy újra elmondja a régi mesét, ráadásul egy elképesztően magas technikai színvonalon. Ezen kívül nem ígér az égvilágon semmi mást, legfeljebb néhány új dalt, és a jelek szerint a közönségnek ennyi pont elég, vagyis igazán nincs is semmit számon kérni a Disney-n és Jon Favreau rendezőn. Persze lehet vitatkozni magával a koncepcióval, minek a fotórealizmus, a teljes életszerűség – merthogy szó sincs élőszereplős filmről, mégis tök olyan, mintha az lenne -, ha az állatok beszélnek, sőt, énekelnek. Ami engem illet, kifejezetten irritálni szoktak a beszélő állatos filmek, különös az a rész, amikor az állatok szája mozog, de ez most egy picit más. A régi filmekben igazi állatok száját mozgatták digitálisan, azért volt olyan béna dolog, de itt az egész állat digitális, ráadásul néhány kósza snittet leszámítva tényleg a megszólalásig – és ez most szóvicc volt, ami baromira adta magát – hasonlít az igazira.
Vagyis Favreau és csapata felkészültek a hasonló nehézségekre és furcsaságra, és a technikára csak a sasszeműek panaszkodnak – na jó, egy sort azért én is, néha a fejforgatás vagy az ugrás elárulja a digitális technológiát, és az állatok léptei a talajon sem mindig meggyőzőek, de a többi több mint rendben van. És persze a történet is rendben van: a kis Szimba aligha hallgatja végig apja, Büszke Birtok királya, Mufasza első tanácsait, amikor a gonosz nagybácsi, a hiénákkal szövetkező Zordon végez az uralkodóval, a kicsit száműzetésbe kényszeríti, és ő maga ül a trónra, ami jelen esetben egy bazi nagy szikla. A kis Szimba egy vicces varacskos disznó és egy még viccesebb szurikáta barátja lesz, bogárkoszton nő fel, megtanulja, mi az a Hakuna Matata, majd visszatér a birtokra, hogy visszavegye jussát és elnyerje egy formás nőstény kegyeit. Ezt persze mindenki tudja, aki látta az eredetit, ami amúgy egy Shakespeare dráma újra értelmezése, egy kicsit Hamlet, egy kicsit III. Richard. És ha valamit, azt azért számon lehet kérni, mennyi ebben az igazi dráma – azzal a csavarral, hogy alapvetően egy gyerekfilmről van szó, akkor is, ha a 12-es korhatárba sok minden belefér.
Hamlet ide vagy oda, az eredeti Az oroszlánkirály sem az igazi drámára gyúrt rá, Zordon és a hiénák hatalomátvétele, a nőstényoroszlánok meghunyászkodása nem volt túlságosan hiteles, miközben a másik szálon Szimba és a haverjai bohóckodtak – akik itt mellesleg olyanok, mint két igazi stoner -, és valljuk be, akkor is ez a fontosabb szál. Favreau így is mindent megtesz, hogy egyensúlyba hozza a kettőt, hiszen nyilván többször is emlékeztették, hogy Nalát, Szimba jövendőbeliét, akit ráadásul Beyoncé szólaltat meg az eredetiben, erős modern nőként ábrázolja, Zodront pedig ne egysíkú gonoszként, de az is érződik, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi kell a népnek, és azzal is, hogy tök felesleges túlbonyolítani a dolgokat. Hisz csinált már ő ilyet, A dzsungel könyve (2016) remake szinte teljesen ilyen volt, színes, szagos, felületes, de az eredetit jól megidéző darab, és baromi sokan fogják megnézni, ahogy ezt is.
És a kritikusokkal ellentétben szeretni fogják, és igazuk lesz, mert ez a film, akárcsak a többi újragyártott Disney mese, csak ennyit ígér: egy kis nosztalgiát, fordulatos mesét és elképesztő látványt. És azt nehéz lenne nem elismerni, hogy az, ahogyan ezeket az állatokat megalkották, az oroszlánokon át a varacskos disznón át az utolsó földimalacig az valami egészen parádés. Az a rész, amikor a hiénák üldözőbe veszik a föld alatti járatokon menekülő kis Szimbát, az valami elképesztő, de látszik, hogy amúgy is a hiénák voltak az animációs részleg kedvencei. Csak nézed ezeket az állatokat, és valahogy nem akarod elhinni, hogy nem igaziak, egészen addig, míg énekelni nem kezdenek.
Értékelés: 7/10
