Azok a vad idők, amikor a filmvászonról még izomkollosszusok néztek le ránk! Arnold, Sly, Bruce – a keresztneveikről ismerte őket a fél világ, posztereik ott függtek a fiúk hálószobáiban és a konditermekben. A nyolcvanas-kilencvenes évek minden bizonnyal egyszerűbb idők voltak, legalábbis annak tűntek, hiszen

a puszta izomtömeg és a tömegével kilőtt puskagolyók minden körülmények között eladtak egy filmet.

Meg persze a brutalitás.

Új, az akcióhősök aranykorával foglalkozó könyvében (The Last Action Heroes) Nick de Semlyen filmes újságíró felidézi azt az időszakot, amikor Schwarzenegger, Stallone, na meg Bruce Willis, Chuck Norris, Dolph Lundgren, Jackie Chan, Jean-Claude Van Damme és Steven Seagal uralták a mozit.

Több mint jogos a kritika, miszerint ezekben a filmekben

túltengett a tesztoszteron.

Maradjunk csak a Kommandónál, amelynek egyik utolsó jelenetében Arnold kijelenti, hogy „ilyen zöldsapkásokat eszik reggelire”, akik lövöldöznek rájuk, a női főszereplő, Cindy pedig oldalról megjegyzi:

„Elegem van ebből a macsó baromságból.”

Persze a kezdetek jóval szerényebbek voltak. Stallone apró színdarabokban kínlódott valahol a Broadwaytől Mucsa felé keletre, Schwarzenegger mesterterve – 1) legyél a legnagyobb testépítő, 2) tanulj meg angolul – pedig úgy kezdődött, hogy kiplakátolta a szobáját izmos férfiakkal, mire a szülei azt hitték, hogy homoszexuális.

De senki nem volt olyan kétségbeesett, mint Jean-Claude Van Damme, aki mindenkihez odament filmes pitch-eseményeken, és azt kiabálta: „Idesüss!” – és dobott egy szaltót vagy megeresztett egy jókora rúgást a levegőbe. Egyszer ráhívták a rendőrséget, mert megpróbált bemászni Stallone villájába. A magyarázat: csak szeretett volna karatézni kicsit a befutott kollégával.

A hőskorszak történetei alapján csak azt sajnáljuk, hogy Dolph Lundgrent nem láttuk többször a vásznon: ő volt az egyedüli, akinek az egója elbírta, hogy antihősöket játsszon, s amikor nem, visszatért tudományos karrierjéhez.

De a könyv tele van meg nem valósult ötletekkel, amelyekből csak néhányat idézünk: Stallone játszotta volna Supermant, Seagal pedig Batmant. A Rocky III. zárójelenete a Colosseumban forgott volna, és a pápa (!) is beugrott volna egy cameóra. Stallone azt tervezte, hogy maga forgatja le a Keresztapa III. részét, és John Travoltát képzelte el Michael Corleone fiaként. Később Edgar Allan Poe-életrajzi filmet tervezett, abból sem lett semmi. Ahogy Arnold főszereplésével sem készült Monte Cristo grófja, és Seagalból nem lett Dzsingisz kán. Holott a nagy aikidobajnok kijelentette, hogy

nincs sok közös közte és a nagy mongol fejedelem között, hacsak az nem, hogy „mindketten az emberiség történetének legnagyobb stratégái”.

Bármennyire úgy tűnik utólag, a korszak sztárjai sikerre voltak „kárhoztatva”, akkor minden sokkal esetlegesebbnek és sutábbnak tűnhetett. Amikor a producer Joel Silver egy, a Playboy-villában tartott partin megkörnyékezte Mark L. Lester rendezőt, hogy csinálja meg az új filmjét Kommandó címmel, a rendező visszakérdezett, hogy elolvashatja-e a forgatókönyvet. A válasz: „Nem... ha elolvasod, úgysem akarod megcsinálni.”

A film végül elkészült, de a forgatáson Arnold Schwarzenegger állandóan egy visszatérő vágyálmával fárasztotta az írókat:

szerette volna, ha levághatja egyik ellensége karját baltával, majd a végtagot ostorként vagy furkósbotként használva tovább ütlegelheti a csonka férfit,

miközben azt kiabálja: „Hagyd abba a nyavalygást!” Hál’istennek, ebből sem lett semmi.

Rossz forgatókönyvekből nem volt hiány. A könyv felidézi, mit mondott Michael Caine – aki egy olajtársaság gonosz vezérigazgatóját alakította – a Lángoló jég bemutatóján: „Ez a film „megszegi a rossz filmek életfontosságú szabályát. Ha már rossz filmet csinálsz, csináld jó helyszíneken.”

És hogy mikor áldoztak le az izomkolosszusoknak?

„Az első Batman-filmmel”

– mondta Stallone arra a kérdésre, mikor ért véget az ő korszakuk. „Az akciófilmek megváltoztak, amikor lehetségessé vált magadra »tépőzárazni« az izmokat. A speciális effektusok fontosabbak lettek, mint a főhős személye. Az volt a vég kezdete.”

Bizonyára sokkoló lehetett Schwarzenegger, Stallone és a többi titán számára Michael Keaton felbukkanása, aki valószínűleg életében nem csinált fekvőtámaszt vagy felülést, mégis összehozott egy akciófilmet, ami 412 milliót hozott a stúdió konyhájára. (Ebben az évben Stallone mozija, A bosszú börtönében mindössze 22 milliót jövedelmezett.) Persze addig sem voltak ismeretlenek a kevésbé kigyúrt akciószínészek – Harrison Ford vagy Mel Gibson sikerfilmjeire lehet gondolni –, de néhány év múlva már Keanu Reeves uralta a vásznakat. Nem beszélve a mai Marvel-hősökről, akik között megtaláljuk Chris Hemsworth-öt és Hugh Jackmant – az ő konditermes rutinjukról cikkek és riportok százai szólnak –, de éppúgy a „csont és bőr” Tom Hollandot, Robert Downey Jr.-t és Benedict Cumberbatch-et is.

A jelenség Sylvester Stallonét érintette a legrosszabbul. Bruce Willist ekkor már egyre kevésbé érdekelték az akciófilmek – amiket addig is főként a pénzért vállalt –, Schwarzenegger filmográfiája pedig épp elég sokrétű volt a scifitől a vígjátékig, hogy magasról tegyen a dologra. Sly kapkodásában nekirohant a tudományos-fantasztikus műfajnak, előbb egy félbemaradt projekttel, az Isobarral, majd A pusztítóval. (A főszerepet előbb Steven Seagalnak szánták, akinek nem tetszett, hogy a gyilkológép főhőst „neandervölgyinek”, „torz izomkolosszusnak” nevezik a filmben – mintha csak a típus idejétmúltságán viccelődnének.) Csak az utóbbi években tért vissza érettebb alkotóként, és realisztikusabb tervekkel.

Kigyúrt színészekből ma sincsen hiány, igaz, a szteroidokkal ma jóval óvatosabban bánnak, mint a hőskorban. De abban az időben Arnoldot és a többieket félistennek látták a nézők, ma pedig alapkövetelmény a jó fizikum, igaz, a tesztoszteron szagából kicsit kevesebb van a levegőben. Nem is dicsekedhet olyasmivel egy mai színész, amivel Jean-Claude Van Damme szédítette a stábtagokat a Tökéletes katona forgatásán: hogy fel tud törni egy mogyorót a farpofáival. No, hát ezek voltak a nagy idők!