Vin Diesel azt hozza, amit mindig szokott, a kőkemény alfahímet, de szerencsére a filmnek tőle függetlenül van némi humora, hogy az elpusztíthatatlan szuperkatona története szórakoztató legyen.
Régen bírtam Vin Dieselt, mert kétségkívül karizmatikus pasas, akire figyelni kellett, még kisebb szerepekben is - Ryan közlegény megmentése -, de aztán beleszeretett a saját egójába, amit azóta is gondosan ápol, építget, növeszt. Ha nem számoljuk A galaxis őrzői Grootját – aminek ugyebár csakis a hangját kölcsönözte, azt is csak egy szó ismétlésére -, akkor a 2006-os Védd magad! volt az utolsó munkája, ami konkrét színészi feladat lehetett számára, minden más csak róla szól, arról, hogyan látja önmagát és hogyan szeretné, hogy lássa a világ. Egy magányos harcosként, akinek senki sem parancsolhat, de akire mindenki hallgat, akiről lepattannak a golyók, és aki után állva pisilnek a nők. Legújabb filmjében, a Bloodshotban is csak a saját mítoszát hizlalja, de azért van jó hírünk is.
Bloodshot, azaz Ray Garrison eredetileg képregény karakter, a Valiant kiadó legsikeresebb gyermeke, aki most megkapta a saját filmjét, természetesen Vin Diesellel nem csak a főszerepben, hanem a produceri székben is, merthogy a színész biztosra megy, és ő mondja meg, hogy neki mit mondjanak meg. Nyilván ezért is választotta a háborús hős elitkatona szerepét, akit egy bevetés során megölnek, de egy orvosi kísérlet keretében feltámasztják, nanorobotokat fecskendeznek a vérébe, és ezzel olyan szuperképességekkel látják el, amelyek segítségével bosszút állhat a vele és feleségével végző gazemberen. Csakhogy bosszúhadjáratát újra és újra átéli, csak mindig más céllal: a célpontot ugyanis a gonosz tudós cégvezető (Guy Pearce, aki konkrétan ugyanolyan karaktert kapott, mint a Vasember 3.-ban), aki a nanókat beletette, mindig új célpontot jelöl ki neki hamis emlékképek betáplálásával, aztán jön a leállítás, törlés és az új akció.
A képet színesíti pár másik veterán, akiket szintén itt turbóztak fel, a szegycsontján keresztül lélegző haditengerész lány (Elza González, a valószínűtlenül tökéletes külsejű mexikói szappanopera színésznő), a géplábas mesterlövész (Sam Heughan az Outlander - Az idegenből) és egy megvakult, az új technikának köszönhetően mégis látó katona, de nem miattuk szórakoztató a film. A vicces szálat, talán nem túl meglepő módon az IT részleg viszi, merthogy a hamis emlékeket és sok minden mást is kódolni, programozni kell, és az első nagyjátékfilmjét készítő Dave Wilsonnak volt annyi esze, hogy a szokás szerint mindent halálosan komolyan vevő Diesel mellé egy kis humort adagoljon – talán a saját munkáját is megkönnyítve. A srácok pedig jól elszórakoznak, néha a saját rovásukra is, amitől ugyan nem megy előre a sztori, de sokkal emészthetőbb, amit látunk.
Így aztán a show-t a rossz és a jó oldalon dolgozó okostojás viszi el - Lamorne Morris és Siddharth Dhananjay -, de régi kedvencünk Toby Kebbell is kapott egy vicces-táncos jelenetet, ami egy az egyben köszön vissza azzal, amit a Spílerben (2008) csinált. Mert ez egy kicsit olyan újrahasznosított film, aminek egész jó háttérsztorit és háttérkaraktereket csináltak. Ami az akciót illeti, az is korrekt, leszámítva a túl hektikus és már teljesen hihetetlen utolsó összecsapást, csak van egy szépséghibája. Merthogy az az akció, amiben a főhős gyakorlatilag elpusztíthatatlan, rendszerint nem túl izgalmas, hiszen nincs tétje a dolognak, és ezt azért kicsit feldobhatták volna, spéci fegyverekkel, méltóbb ellenfelekkel. Igaz, lehet, hogy ez már nem fért volna bele Vin Diesel elképzeléseibe és saját legyőzhetetlenségének mítoszába.
Értékelés: 6/10
