Sok közülük még csak nem is volt rossz, egyszerűen nem hoztak annyit, amennyiért érdemes lett volna folytatni.
A függetlenség napja – Feltámadás
Roland Emmerich 1996-os űrinváziója a 90-es évek egyik legszórakoztatóbb és leglátványosabb filmje volt, és akármikor újranézi az ember, sosem unja meg. A sokáig ígérgetett folytatás végül húsz év múlva, 2016-ban valósult meg, de közben a német rendezőből kiveszett a láng, és néhány évente elpusztította a világot valami katasztrófapornóban. Ennek jegyében A függetlenség napja második része egy fárasztó, túlnyújtott és dögunalmas film lett, híján annak a zsiványságnak, ami az elsőt annyira szerethetővé tette, ahogy a karakterek is laposak, és még a visszatérő színészek is felejthetők, látványosan kínlódnak. E kései folytatással egy időben ígérgették a trilógiává lekerekítő harmadik részt is, de a Feltámadás gyakorlatilag hidegen hagyta a mozinézőket, így az emberiség nem vehetett revansot a nyálkás földönkívülieken. Nem is baj.
A Csodálatos Pókember 2.
Az Andrew Garfield-féle Pókembereknek rosszabb a hírük, mint amilyenek, ám az kétségtelen, hogy a második rész jócskán túlzsúfolt lett – emlékezzünk, ezen vérzett el Sam Raimi trilógiájának harmadik epizódja is. A karakter jogait birtokló Sony akkoriban még bolond öntudatossággal nem volt hajlandó a Marvellel kokettálni, így a stúdióra jellemző kapkodás és töketlenség jegyében sebtében spinoffokat akartak, amiknek csíráit beletuszkolták A Csodálatos Pókember 2-be. A csúfos bevétel azonban szerencsére lehűtötte a Sony-t, az ámokfutást (egyelőre) elhalasztották, a Marvellel való együttműködés során azonban végre nem csináltak hülyét magukból. Csak néha.
Fantasztikus Négyes
Az elmúlt évtized talán legnagyobb hollywoodi blamája a Fox égisze alatt készült Marvel-film volt. Félrecastingolt szereplők, a képregény alapanyag totális félreértése, Josh Trank rendező balhéi, majd végül az a filmnek alig nevezhető, hevenyészett borzalom, amit muszájból bemutattak a mozik. Persze még a forgatás idején ennek is emlegették a folytatását, de hamar elfelejtették, mindenki nagy megkönnyebbülésére. Reméljük, hogy az MCU-hoz csatlakozva Stan Lee és Jack Kirby szuperhős famíliáját három elfuserált kísérlet után negyedjére végre tisztességesen bemutatják.
Az arany iránytű
Philip Pullman regénytrilógiájának megfilmesítésébe 2007-ben vágtak bele, ám Az arany iránytű hatalmasat bukott. Ez jórészt a regények és a film körüli botránynak köszönhető, nevezetesen egy kicsi, ám annál hangosabb közösség tiltakozásának, mondván, hogy a történet az ateizmust népszerűsíti – ezt történetesen maga a római katolikus egyház is kijelentette, pedig szó sincs erről. Hiába finomítottak a forgatókönyvön, az egyébként jogos egyházkritikát is visszafogták, a film sorsa eldőlt, a folytatásokat pedig törölték. Azóta az HBO sorozat formájában futott neki a könyvtrilógiának, balhé nélkül, jön is a második évad.
John Carter
Edgar Rice Burroughs, a Tarzan alkotójának híres space fantasy-ciklusa a modern sci-fi és fantasy egyik alapköve. A Disney 2012-ben mutatta be a trilógiának tervezett filmváltozat első részét, és a filmtörténelem egyik legnagyobb bukásaként tartják számon. 250 millió dollárba került (plusz állítólag 100 milliós marketing), és alig többet, 280 millió dollár bevételt hozott a kasszáknál. Mi lehetett a baj? A film jó, legalábbis semmi oka szégyenre, a látványvilág elképesztő, a casting is telitalálat. A kudarc oka jórészt a film címének és az elhibázott marketingnek köszönhető. A John Carter önmagában nem sokat mondott a mai nézőknek (legfeljebb a Vészhelyzet Carter doktorára gondolhattak), a "Mars" szót pedig kivették a címből, ugyanis az általános tapasztalatok szerint azok a filmek, amelyek címében szerepel, rendre elhasalnak a pénztáraknál. Továbbá nem tüntették fel Burrougs nevét sem, pedig a Tarzan felemlegetésével általánosan ismert franchise-hoz kapcsolhatták volna. A John Carter (és az Anyát a Marsra) bukásának köszönhetően a Disney akkori elnöke, Rich Ross lemondott. 2013-ban John Carter and the Gods of Hollywood címmel még könyvet is írtak az óriási fiaskóról.
Superman visszatér
Bryan Singer 2006-os nosztalgikus szuperhősfilmje tulajdonképpen jól teljesített, mintegy 400 millió dollárt fialt világszerte, csakhogy ez édeskevés volt a 220 milliós költségvetéshez képest. A címszereplőt alakító Brandon Routh is remek volt Superman szerepében, Kevin Spacey sziporkázott Lex Luthorként, és a látványra sem lehetett panasz, továbbá a film ügyesen megidézte a Christopher Reeve-féle Superman-filmek első két részének hangulatát.
Tron: Örökség
Bátor dolog volt a Disney részéről folytatni az 1982-es, azóta kultfilmmé nemesedett Tront 2010-ben, hiszen az eredetit stabil rajongótábora ellenére sem ismerik sokan, ráadásul különös látványvilága és hangulata miatt afféle ínyencség, a tömegek egyetlen legyintéssel elintézik már magát a film alapötletét is, hogy mekkora baromság. A 170 millió dolláros költségvetésű film a maga hihetetlen látványával és fantasztikusan jó zenéjével, minden hibája ellenére remekül sikerült, ám a 400 milliós bevétel nem indokolta, hogy leforgassák a trilógia záródarabját.
