Sokan rajonganak érte, mások nem szeretik, nem értik a filmjeit. De a zsenik művészete már csak ilyen. Portré a világ egyik legfurább filmrendezőjéről.
Azt hinnénk, hogy David Lynch azért lett ilyen fura szerzet, mert rossz gyerekkora volt, vagy valami ilyesmi, de nem. Bár a család többször költözött, de teljesen hétköznapi gyerekként nőtt fel, szeretett rajzolni, még cserkész is volt. Középiskola után eldöntötte, hogy festő lesz: "kávézik, cigarettázik, és egész nap fest". Bostonban, majd Philadelphiában járt fősikolára, végül a filmezésnél kötött ki. Három kísérleti rövidfilm után – Six Men Getting Sick (Six Times), The Alphabet, The Grandmother – az Amerikai Filmintézet filmes iskolájában, az AFI Conservatory-ban töltött évek alatt nekikezdett első nagyjátékfilmjének, a Radírfejnek.
Ez a fekete-fehér, erősen kísérleti jellegű horrorfilm(?) öt éven át készült. Lynch gyakorlatilag beköltözött az iskola egyik melléképületébe, ahol barátai segítettek neki összehozni a filmet. Ha kifogyott a pénzből, elvállalt néhány munkát, hogy folytathassák.
Akad olyan egyszerű jelenet – a főszereplő, Jack Nance kinyit egy ajtót, és belép egy szobába –, aminek eleje és vége között a forgatáson évek teltek el.
Lynchnek azelőtt született első lánya, Jennifer (akiből szintén filmrendező lett), és az apasággal kapcsolatos szorongásai ihlették a Radírfej történetét. A filmben szereplő csecsemő ("az sem biztos, hogy gyerek") megalkotásának módját azóta is sokan firtatják, de Lynch a mai napig nem hajlandó erről beszélni.
1977-es bemutatása után a Radírfej az éjféli vetítéseken hamarosan egy egész szép kis rajongótábort gyűjtött össze, és felkeltette Mel Brooks (igen, a komikus) figyelmét is, és felkérte Lynchet, hogy rendezze meg Az elefántembert, aminek ő volt a producere. A címszereplő John Merrick a viktoriánus London hírhedt figurája volt: teste borzalmasan eltorzult, ezért egy freakshowban szörnyetegként mutogatták. Egy Frederick Treves nevű sebész felkarolta, persze nem önzetlenségből, hanem szakmai előmenetel reményében, bemutatta az orvostársadalomnak mint afféle groteszk csodát. Persze a film fikcióval keveri a valóságot, de az eredmény egy csodálatos, megható dráma lett, nagyszerű alakításokkal. Csak azért nem páratlan Lynch életművében, mert valamelyest rokonítható a The Straight Story-val.
Lynch kényelmetlenül érezte magát Az elefántember forgatásán, hiszen a haverokkal összegründolt Radírfej után egy nagy költségvetésű hollywoodi produkció élén találta magát, kevés tapasztalattal, és még a Treeves-t játszó Anthony Hopkins is utálta. Ám miután 1981-ben 8 Oscarra jelölték a produkciót (szégyen az Akadémiára nézve, hogy egyikből sem lett díj), ez a fiatal, jórészt tapasztalatlan rendező hirtelen nagyon kelendővé vált. Ajánlatot kapott George Lucastól A jedi visszatér rendezésére, de Lynch inkább Dino De Laurentiis producer (Országúton, Bolond Pierrot, Barbarella, Serpico, Az első nagy vonatrablás, Flash Gordon, Conan, a barbár, Hannibal) felkérésére, Frank Herbert monumentális regényének, a Dűne megfilmesítésére mondott igent – amivel azelőtt Alejandro Jodorowsky próbálozott, de a tervezett csodálatos szörnyetegből végül nem lett semmi.
A Dűne forgatása Lynch legrosszabb élményei között van, és a "kész" filmet sem szereti. Az elhúzódó mexikói forgatás, a temérdek trükkfelvétel és a hatalmas költségvetés egyébként is nyomasztotta, és nem is tudott tisztességesen összefogni egy ekkora produkciót
– művészember lévén előfordult, hogy órákig homokot szitálgatott, hogy az a legjobban nézzen majd ki a felvételeken.
A film végül Lynch eredeti elképzeléseihez képest jócskán megcsonkítva került 1984-ben a moziba, és hatalmasat bukott. A kibővített tévéváltozathoz pedig már nem is adta a nevét, azt az ilyenkor bevett "Alan Smithee" jegyzi. Az évtizedek alatt mégis kisebb kultfilmmé vált, és ha eltekintünk a borzalmas zárlattól (az Arrakison elered az eső...), no meg a szereplők idegesítő narrációjától, egy hihetetlenül sajátos hangulatú filmet kapunk. Inkább Lynch Dűnéje, mint Herberté – és az utolsó fél óra-negyven perc összecsapottságára védelmül: a regény utolsó harmada is elég nagyvonalúan kezeli az eseményeket.
A Laurentiis-szel kötött szerződés értelmében, a bukás ellenére, a producer Lynch következő filmjét is biankó finanszírozta: ez lett az 1986-os Kék bársony. Ebben már nagyjából minden benne van, ami messziről felismerhetővé teszi a filmjeit: a giccsbe hajló idill, ami mögött borzalmas és gonosz titkok rejtőznek, idétlen humor, szörnyűséges karakterek (a Dennis Hopper játszotta Frank Lynch egész életművének egyik legbizarabb és legfélelmetesebb figurája), a horror és a vicc között billegő jelenetek, dalok az 50-es, 60-as évekből, fülledt szexualitás, valamilyen ruha vagy anyag már-már fétisszerű szerepeltetése, Angelo Badalamenti zenéje, és persze az indusztriális háttérzaj, ami már a kezdetektől duruzsol a filmjeiben. A Kék bársony siker lett, Lynchet rendezőként ismét Oscarra jelölték, de persze most sem kapta meg.
Ezután jött a Twin Peaks, a sorozatok alapvetése, az általános popkultúra egyik ékköve.
Lynch és Mark Frost olyat hoztak össze, amit korábban még senki, és a fél világ ott izgult a képernyő előtt, hogy megtudják végre, ki ölte meg Laura Palmert. Mihail Gorbacsov is óriási rajongó volt, és megkérte George Busht, hogy derítíse már ki neki, ki a gyilkos, mert nem bírja idegekkel. De Lynchék még neki sem árulták el.
A Twin Peaks egy olyan élmény, ami nem sűrűn adatik meg egy ember életében. A szappanoperát ötvözi a természetfeletti horrorral, de úgy, hogy tulajdonképpen lehetetlen bekategorizálni. A szereplők és az őket alakító színészek szinte kivétel nélkül páratlanul fantasztikusak, és nem túlzás azt állítani, hogy kevés fikciós mű karakterei kerülnek ilyen közel a befogadóhoz. A krimibe oltott szappanoperába lassan beszűrűdő horror pedig megdelejez, mert gyökeresen különbözik mindentől, egészen a tudatunk mélyéig megrémít. BOB pedig maga a megtestesült iszonyat.
Míg az első évad az egész világon jelenséggé vált, a másodikra már elszállingóztak a nézők. Lynch szerint túl hamar derült ki, hogy ki ölte meg Laura Palmert, de a csatorna nyomására meg kellett tenniük. És onnantól kezdve a természetfeletti még jobban eluralkodott a történeten, amit már sokak gyomra nem vett be, illetve Lynch ekkor már a Veszett a világgal volt elfoglalva, így nem tudta showrunnerként tisztességesen irányítani a munkát. Így kaphatott a sorozat legócskább, legtenyérbemászóbb karaktere, James Hurley egy teljes részt afféle spinoffként.
A Barry Gifford regénye alapján készült, 1990-ben bemutatott Veszett a világ talán Lynch legerőszakosabb filmje, sőt, akkoriban még különlegesen erőszakosnak számított. A láncdohányos sailor (Nicolas Cage) és Lula (Laura Dern) hullákkal övezett románca ismét sikert aratott, Cannes-ban elnyerte az Arany Pálmát. És a Twin Peaks még ment. Bitang jó évek voltak ezek Lynchnek.
De Laura Palmer még kísértette, így 1992-ben Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! címmel forgatott egy előzményfilmet a sorozathoz, immár Mark Frost nélkül. Lynch egyik legszemélyesebb alkotásának tartja, és egészen a Twin Peaks harmadik évadáig nem volt valami népszerű, sőt, a korabeli kritikák jelentős része kifejezetten gyűlölte. Pláne, hogy merőben más, mint a sorozat, korábbi filmjeihez képest talán a Radírfejhez hasonlíthatnánk a legjobban, magyarán nem egy könnyed szombat esti filmecske.
Lynch elképesztő sikersorozata megszakadt, következő filmjére öt évet kellett várni. Az 1997-es Lost Highway – Útvesztőben Lynch filmográfiájának új fejezetét nyitja. Ebben a filmben foglalkozott először komolyabban a doppelgänger, azaz a hasonmás témájával, és a történet szerepcseréi akár a következő nagy siker, a Mulholland Drive demójaként is tekinthető. Abban a tekintetben is merész és újító a Lost Highway, hogy a színészeknek tulajdonképpen fogalmuk sem volt, mi is történik körülöttük: Lynch minden forgatási nap átnyújtotta nekik az aznapi jelenetek forgatókönyvét, de hogy mire fut ki az egész, nem tudhatták.
A következő, 1999-es filmjét, a Straight Story-t a róla szóló könyvek, de maga Lynch is úgy kezeli, mint egy lábjegyzetet, amit Mary Sweeney kedvéért rendezett meg. Sweeney már a Kék bársony óta rendszeresen együtt dolgozott Lynch-csel mint producer, vágó és író, és a Straight Story is tulajdonképpen az ő projektje volt. A film valós eseményt dolgoz fel: 1994-ben a 73 éves Alvin Boone Straight 80 éves bátyja sztrókot kapott, és mert Alvin nem látott jól, hogy autót vezethessen, egy John Deere fűnyíró traktorral mintegy 390 kilométert zötyögött az iowai Laurensból a wisconsini Blue Riverig, hogy meglátogassa testvérét. Gyönyörű történet és gyönyörű film. Lassú és komótos, akár maga a traktor, és egy tisztességben megöregedett, bölcs cowboy szemén át láttatja a világot.
A Straight Story igazi különlegesség Lynch életművében: gyógyír szívnek és léleknek, Angelo Badalamenti pedig talán élete legszebb zenéjét komponálta hozzá.
A 2001-es Mulholland Drive-ot eredetileg sorozatnak szánta, de nem rendelték be, így Lynch a leforgatott pilot epizódot kibővítette egy egész estés filmmé. Minden bizonnyal saját keserű tapasztalait is belegyúrta a Hollywood sötét oldaláról szóló történetbe, és a Lost Highway szerepcsere-témáját is tökélyre fejlesztette. Nehezen érthető a film, illetve talán nem is kell érteni, mert Lynch van olyan komisz, hogy ha a néző felállít egy rendszert, direkt beleszúr egy-két elemet, amitől összeomlik az elmélet. De nem is baj, Lynchet nem is érteni, hanem érezni kell, ez a kulcs a műveihez. Persze az agytorna is jó móka, de annyira nem kell komolyan venni.
És ebben láthatjuk, hogy Angelo Badalamenti olyan gonoszul iszik kávét, mint senki más a világon.
Ismét jelölték rendező Oscarra, és persze, hogy nem kapta meg...
A Mulholland Drive létrejöttének kalandos történetéből is látszik, hogy Lynch egyre nehezebben talált finanszírozót filmjeihez. A világ megváltozott, ő is megváltozott, és a 2006-os, Inland Empire, mind közül talán legelvontabb filmje (igen, még a Radírfejnél is). Egy Sony kézikamerával rögzítették, és szinte minden fontosabb pozíciót maga Lynch töltött be, még a zenéjét is ő szerezte. A film felét Lengyelországban forgatta, lengyel színészekkel.
Nem sok vizet zavart a film, és tényleg úgy tűnt, hogy Lynch már nem nagyon kap lehetőséget, netán feladta a harcot a finanszírozókkal, és hagyja a filmezést a fenébe. Aztán tíz évvel később teljesen váratlanul jött a hír, hogy egy jó ideje már dolgozik a Twin Peaks folytatásán. Persze mindenki várta, hiszen az évtized híre volt, de azért aggódtak is a rajongók, hiszen divat a nosztalgia, a Twin Peaks pedig megismételhetetlen.
És Lynch nem is ismételte meg korábbi sikerét. Teljes titoktartás övezte a produkciót, a történetről sem lehetett tudni semmit. Ilyen videókkal promózták a sorozatot:
Lynch Twin Peaks-beli karaktere, Gordon Cole fánkot zabál.
A hype részeként, a premier felé közeledve egy könyvet is kiadtak. Mark Frost Twin Peaks titkos története magyarul is megjelent, és ugyan a könyv szórakoztató lett, de csak növelte az aggodalmat, hogy a kötet szerint a BOB, a visszafelé beszélő törpe és az egyéb furcsaságok mögött –
gonosz földönkívüliek állnak.
Aztán eljött 2017. május 21., bemutatták az első két epizódot. Az új Twin Peaks egészen más lett, mint a régi, de úgy, ahogy van, zseniális. Persze működik a fanservice, de mind hangulatában, mind történetvezetésében ez egy teljesen más történet. Méltó folytatása az első két évadnak, de tónusát és a mitológiát tekintve inkább a Tűz, jöjj velem!-ből merít, és szédítő távlatokba emeli a Lynch-féle mindfuckot.
A Twin Peaks harmadik évada egy tökéletes mestermű. David Lynch nem pusztán visszatért, egyenesen szárnyalt. Elég csak a nevezetes nyolcadik epizódra gondolni, ami önmagában zseniális, de az atombomba jelenete (feltltlenül meg kell említeni, hogy Peter Deming fényképezte) egyenesen költészet:
A sorozat utolsó epizódja jócskán megkavarta a mitológiát, az utolsó, felkavaró és zavarba ehtő jelenet pedig köröket ver a klasszikus évadok végére, azaz amikor Cooper lefejeli a tükröt és onnan a vicsorgó BOB néz vissza rá.
Hogyan tovább? Sokan reménykednek, hogy Lynch esetleg folytatja a Twin Peakset. Annyi bizonyos, hogy Wisteria címmel sorozatot forgat a Netflixnek. Visszatért, ez a lényeg.
David Lynch nem csupán filmezik, igazi polihisztor. Festőnek indult, de fotózik, installációkat készít, zenét szerez, színészkedik – barátjának, Henry Dean Stantonnak utolsó, Lucky című csodaszép filmjében is játszott – fúr-farag, és még képregényt is csinált: a The Angriest Dog in the World (A világ legdühösebb kutyája) 1983 és 1992-ben futott, és a strip rajzai mindvégig változatlanok maradtak (egy láncra vert kutya acsarog az udvaron, a házből pedig kiszűrödik a gazdái beszélgetése), csak a szöveget cserélte.
A koronavírus és a karantén idején felélesztette régi hóbortját, az időjárásjelentést. Ezekben a naponta posztolt rövid videókban a barkácsoló asztalánál üldögél, kinéz az ablakon, és elmondja, hogy milyen idő várható aznap. Sőt, egy másik sorozatban kihúzza nap számát:
Végezetül pedig álljon itt a 2020. augusztus 21-i időjárásjelentésének egy mondata:
Ma sötét szemüveget viselek, mert látom a jövőt, és nagyon fényesnek néz ki.
Isten éltesse David Lynchet!