A mozikban Liam Neeson új rosszember kergetős filmje, amire főleg azért fogunk emlékezni, mert a színész valami marhaságot mondott, pedig sokkal jobb, mint az előző munkái.
Azt azért már pár éve – minimum a 2008-as Elrabolva óta – tudjuk, hogy mi történik azokkal, akik Liam Neeson családjával cicóznak. Lelövik, leszúrják őket, esetleg kitörik a nyakukat, ami valóban hatásos, de nem túl változatos eszköztár, de eddig valamiért nem gondoltak a hókotró általi felaprításra, szétlapításra vagy szecskázásra, pedig az milyen kreatív tud lenni, nem igaz? Csak az a furcsa, hogy mindez nem egy, kifejezetten Neesonra írt bosszúmese, hanem egy sikeres skandináv produkció önremake-je.
Hogy mi az az önremake? Hát az, amikor egy stúdió megveszi egy korábban sikeres film jogait, majd az eredeti rendezővel készíti el a saját verzióját, ami elvileg garantálja, hogy a történettel valóban ugyanaz a hangulat és életérzés járjon. És nagyjából ez történt, amikor Hans Petter Moland megcsinálta Az eltűnés sorrendjében című 2014-es akciófilmbe oltott szatíráját amerikai környezetben, amerikai szereplőkkel, amihez azért nyilván kellett egynéhány változtatás. A lényeg azonban megmaradt: lakonikus hókotrós hősünk – az eredetiben Stellan Skarsgård, itt Neeson – fia akaratán kívül valami drogbizniszbe kerül, és megölik a helyi drogbáró emberei. Mivel a rendőrség azt hiszi, hogy a srác túladagolásban halt meg, a különben békés férfi, aki épp az imént lett a hófedte coloradói kisváros díszpolgára, a maga kissé bumfordi, de hatékony és véres módszereivel elkezdi maga kiirtani azokat, akikről kiderül, hogy köze volt a fia halálához. És ezzel akaratán kívül is véres bandaháborút robbant ki.
Merthogy egy hókotrósra senki sem gyanakszik, és a helyi banda egy indián droghálózatot sejt a leszámolás mögött – akik az eredetiben szerbek voltak és a most elhunyt Bruno Ganz vezette őket -, azok pedig nem hagyják magukat, és kész is a vérfürdő. Ami alapjáraton nem vicces, de itt az, és nem csak azért, mert az eredeti filmmel megegyezően itt is külön kis inzert kártya jelöli a soron következő elhunyt nevét, becenevét és felekezeti hovatartozását, hanem azért is, mert ezek a bűnözők olyan ostoba barmok, akikért végképp nem kár, és akiken csak röhögni lehet. És itt botlik meg kissé a film – ahogy az eredeti is némileg megbicsaklott -, mert az rendszerint oké, ha a „közkatonák” idióták, de itt a főnök is az, és Tom Bateman gengszterfőnöke szimplán egy fontoskodó idióta, akiben semmi félelmetes nincsen, márpedig a jó akciófilm kulcsa mindig az, hogy a főhős méltó ellenfeleket kapjon – különben az egésznek nincs sok tétje.
Ahogy azt is nehéz elhinni, hogy tapasztalt rendőrök elhiszik valakiről, hogy heroinista, akinek a testén mindössze egyetlen szúrásnyom van, de ez utóbbi már részletkérdés, és Hans Petter Moland bőkezűen bánik a részletekkel. És a fekete humor mellett ez a másik dolog, ami remek a filmben, illetve korrigálok, mert a fekete humor ezeket a részleteket is áthatja és meghatározza. És nem minden részlet vagy poén ül, de ami ül, az remek. A feleségnek állt közönséges thai kurva, a koravén kissrác, a nagypofájú indián meg a többiek szinte csak vicces dísznek vannak, színesítő elemnek, de pontosan ettől lesz sokkal több a Dermesztő hajsza, mint az Elrabolva széria hét és feledik része. Igaz, Liam Neeson alakítása ehhez olyan rengeteget nem ad hozzá, de van neki egy olyan kisugárzása, ami eleve lehetővé tette, hogy ennyi idős korára akciósztár lehessen ezzel a mamlasz fejjel! És mondtuk már, hogy a Dermesztő hajsza, ami nagyjából tükörfordítása az eredetinek, milyen pocsék cím? Most mondjuk!
Értékelés: 7/10
