Mindenkinek joga van hozzá, hogy jól érezze magát a bőrében, függetlenül attól, hogyan néz ki és milyen méretű ruhát visel, és ezt a leckét némi country zenével nyakon öntve tanulhatjuk meg.
Kezdjük azzal, hogy kicsoda Dolly Parton, mert ez ugye felénk nem az általános műveltség része, és ez nem is biztos, hogy olyan nagy baj. A hölgyet a „Countryzene Királynőjeként” szokás emlegetni, eddig összesen nyolc Grammy-díjat és negyvenhat jelölést, illetve két Oscar-díj jelölést hozott össze, kismillió mindenféle country díj mellett, de a kitüntetései mellett egy jelenség is hatalmas szőke hajkoronájával, csillogó és mély dekoltázsával. Lent Délen, ahonnan ő jött, sokak példaképe, és filmünkben is fontos szerepet játszik, bár egy pillanatra sem jelenik meg. Az ő szellemisége vezérli ugyanis hősnőnket!
Aki egy duci tinilány (Danielle Macdonald), akinek az anyukája (Jennifer Aniston) egykori szépségkirálynő, így sokszoros benne a kisebbségi komplexus, még akkor is, ha anyu nem a Miss America vagy Miss Univerzum volt, hanem a texasi kisváros szépe. Ám így sem ért rá a gyereknevelésre, így az a szingli, jóval kevésbé előnyös külsejű, ám magát a bőrében tökéletesen érző Dolly Parton rajongó nagynénire maradt. Aki történetünk elején távozik az élők sorából, egyrészt rengeteg színes kacatot, másrészt érzelmi űrt hagyva maga után, és túlsúlyos hősnőnk, illetve annak perfekcionista anyukája életükben először maradnak hosszabb időre együtt. Lesz is konfliktus, már abból is, hogy anyu a lányát következetesen csak Dundinak hívja – ez a Dumplin' - Így kerek az élet címből a Dumpling, amit akár Gombócnak is fordíthatott volna a magyar forgalmazó -, a dacos tini pedig egy nap benevez arra a helyi szépségversenyre, amit pont anyu szervez. És legnagyobb meglepetésére nem csak a nála sokkal csinosabb barátnője teszi ezt szolidaritásból, hanem a suli másik duci lánya és még egy kívülálló, a fekete ruhás, anarchista leszbikus is.
Csak gondolom, hogy ez utóbbi lány leszbikus, mert így teljes a kliséhalmaz, merthogy a film jó sok klisével dolgozik, és ebben benne vannak az aranyszívű transzvesztiták is. Mert nélkülük képtelenség elképzelni egy olyan filmet, amiben valakinek meg kell ismernie és fel kell vállalnia magát minden hibájával, ami lehet, hogy nem is hiba, csak mások hajtogatják azt, mi meg lassan elhisszük. Vagy valami ilyesmi, mindegy is, mert itt arról van szó, hogy egy ponton túl mindenki elfogad mindenkit, önmagát, anyukáját, a lányát, a szépségversenyt, a country zenét és talán még Gajdics Ottót is. Na jó, Anne Fletcher (Csábítunk és Védünk, Step Up) rendezőnő ilyen messzire nem megy, megmarad egy kényelmes komfortzónán belül, mert az elsődleges cél a szórakoztatás, aztán jöhet csak a népnevelés, és ha eltekintünk attól, hogy nem teszi fel önmagának túl magasra a lécet, akkor ez működik is, egy kedves, kicsit bohó, kicsit különc, kicsit mindenféle darabot kapunk, ami nem feszegeti a saját határait, csak úgy csinál.
És ami történetesen pont úgy működik, mint a Sandra Bullock-féle Beépített szépség, pedig az majdnem 20 éve készült, de itt is kiderül, milyen kemény meló egy szépségverseny, és szkeptikus hősnőnk ezúttal is rájön, hogy milyen fontos a világbéke! Mindehhez pedig Dolly Parton zenéje szól nonstop, és ha akadna itt Parton-rajongó potenciális néző, annak jó hírünk van, a film producereként is funkcionáló Jennifer Aniston meggyőzte az énekesnőt, hogy írjon neki új számokat is! Hát nem egy csodás világban élünk?
Értékelés: 10/5
