Cassie harmincéves, a szüleivel él, egy kávézóban dolgozik, nincs pasija és barátai sem. Éjszakánként  különféle szórakozóhelyeken bukkan fel, ahonnan mindig egy jófej srác segít neki hazajutni – esetleg a saját lakására. Ami azonban ott történik, nem Cassie számára lesz váratlan… Hogy hogyan került ilyen helyzetbe egy „ígéretes fiatal nő”, aki néhány éve az orvosi egyetem egyik éltanulója volt?

A thriller visszafelé göngyölíti fel a sztorit, szép lassan, elejtett félmondatokból, a többi szereplő kijelentéseiből rakhatjuk össze, mi is történt, ami miatt Cassandra így él és azt csinálja, amit.

Elsőként a jófiú-mítosszal számol le kíméletlenül a film, mégpedig közkedvelt „kedves srácot” alakító színészek, például Adam Brody és Christopher Mintz-Plasse segítségével. A 90-es és 2000-es években a sorozatokat és a filmeket a jófiúk uralták. A kedves srácok, akik nem számítottak az iskola nagymenőjének, vagy vagánynak, átlagos, sőt, inkább kívülálló karakterek. Reménytelenül romantikus személyiségük különböztette meg őket a többiektől, és az, hogy kitartóan szerelmesek voltak egy csajba. A kiszemelt lány természetesen meseszép – nem ritkán az iskola legmenőbb csaja – aki észre sem veszi főhősünket. A jófiú azonban nem adja, fel és kitartóan kimutatja érzelmeit a lánynak, akkor is, ha az kerek-perec elutasítja. A történet végére azonban a jófiú megkapja a kiszemelt lányt, mivel belső értékei és kitartása miatt megérdemli(!).

A klasszikus jófiúk, mint a Jóbarátok Ross Gellerje, az Így jártam anyátokkal Tedje vagy Tom az 500 nap nyárból azonban sokat vesztettek sármjukból az elmúlt években. Az aranyos és ártalmatlan felszínt kicsit megkapargatva előkerülnek a kevésbé szimpatikus részletek. Nem ismerik például a lány személyiségét, nem fogadják el döntéseit, amennyiben azok nem esnek egybe az ő elképzeléseikkel. Az atyáskodó, „én jobban tudom, mi a jó neked, mint te magad” hozzáállás jellemzi őket, nem tekintik felnőttnek, egyenrangú partnernek a másikat.

Ráadásul a jófiúk jelmondata: szerelemben és háborúban mindent szabad – néhány kifejezetten nem jófiús húzásra ragadtatja őket.

A film kapcsán többször felmerülő kritika a férfigyűlölet– ahogy a feministák is gyakran megkapják ezt – pedig Cassie célpontjai nem csak a pasik, hanem mindenki, akinek köze volt az esethez, vagyis inkább az álságos társadalom és annak működési mechanizmusai.

Sorra végig veszi a nemi erőszakhoz kapcsolódó kliséket és paneleket, hogy látványosan szemléltesse csekély igazságtartalmukat. Cassie szinte szuperhősnek tűnik a történet bizonyos pontjain, pedig ereje néha csupán annyiból áll, hogy mer cselekedni vagy pofátlan lenni egy adott helyzetben.

Emerald Fennell nem fél kifejezetten feminin, lányos nőt megtenni hősének. Carey Mulligan Cassie-je mézszőke, törékeny, hangsúlyozottan nőies, ruhákban és ízlésben. Ezt a nőiességet támasztja alá a főleg popzenéket – köztük Paris Hilton egy számát - felvonultató zenei-, illetve a giccsbe hajló képivilág.

Utóbbi, akárcsak a kislányos ruhák akár a „normális világ” szürrealitásának, álságosságának jeleként is érthető. Ahogy Cassie hétköznapi ruhái is értelmezhetőek jelmeznek, amik segítenek neki a beilleszkedésben, hogy belesimuljon a társadalom által ráosztott szerepbe, de ugyanúgy csak jelmezek, mint az esti bevetéseken viselt cuccai.

A film és főhőse okos, cselekedetei kiszámítottak és talán ettől még nagyobbat üt a keménysége. Ironikus tükörképe ez annak, amire Cassie fel akarja hívni a figyelmet: nem mindenki olyan rendes, aki annak tűnik.

A cím a nemi erőszak elkövetők, konkrétan Brook Turner esetében gyakran használt fordulatot idézi. A védelem egyik joker érvét, amelyet a média is előszeretettel idéz: Miért tegyék tönkre az egész életét egy ilyen ígéretes fiatalnak? A 19 éves Brock Turner 2015-ben a Stanford Egyetem egyik bulijában megerőszakolta az öntudatlan állapotban lévő 22 éves Chanel Millert. Két másik egyetemista rajtakapta és lefogta, amíg a rendőrök kiértek. Az esetről beszámoló tudósítások sokat foglalkoztak a fiú ígéretes sportkarrierjével, hogy kijuthat-e az úszócsapattal az olimpiára. A fiú végül meglehetősen nagy felháborodást keltve enyhe ítéletet kapott: mindössze néhány hónapot töltött börtönben. Az áldozat mintha kimaradt volna a képletből. Ezen maga a lány változtatott: a nyilvánosság elé állt a teljes nevét vállalva, hogy érzékeltesse, ő is egy érző ember, nemcsak „öntudatlan fiatal nő”, sőt, leírta annak az estének a történetét – ahogyan ő megélte. 

Nem hatásvadász lózungokkal, vagy klisés fordulatokkal, hanem meglepően egyszerűen és realisztikusan. Hogyan ébredt fel egy kórházban, ahol gondosan lefotózták a sérüléseit, amikről fogalma sem volt, mikor szerezte, mi történt vele vagy hogy került ide.

Másnap reggel annyit közöltek, hogy egy kuka mögött találták, valaki megerőszakolta, így majd jöjjön vissza később AIDS-tesztre, amúgy élheti tovább az életét.

És ő ott állt az események középpontjában, és nem tudott semmiről. Egyszerűen elment szórakozni egy iskolai buliba és egy kórházban ébredt. A film dramaturgiája ehhez hasonlóan építi fel a cselekményt.

Emerald Fennell végig fenn tudja tartani a feszültséget – még akkor is, amikor azt hinnéd, hogy már tudod, mi jön. Enged belekóstolni a bosszú utáni kellemes elégedettségbe is, hiszen ki ne akart volna még erőből szétverni egy kocsit egy golfütővel? Ugyanakkor nincsenek illúziói, nekünk azonban lehet, hogy lesz néhány új a film hatására, például, hogy akár lehet is értelme változtatni a hozzáállásunkon.  

(Ha a fentieket olvasva a Minek ment oda? Miért ivott annyit? Vigyázott volna jobban! gondolatok vetődtek fel benned feltétlenül olvasd el Chanel Miller levelét, és nézd meg a filmet! Ha megvolt, újratárgyaljuk a dolgot!- a szerző)

A filmről megjelent másik – férfi szemmel – kritikánkat itt olvashatja.