Minden pasas egy rohadék, még akkor is, ha éppen rendesek, tudjuk meg ebből a rendkívül mutatós, végig izgalmas és fordulatos, ráadásul Oscar-díjas meséből. Az Ígéretes fiatal nő, férfi szemmel.
Ez az a film, ami első körben arról lett híres, hogy egy filmkritikus azt írta a főszereplőről, Carey Mulliganről, hogy nem elég jó nő, majd a kritikát leközlő rangos Variety magazin elnézést kért emiatt. Dennis Harvey konkrétan azt írta, hogy a főszerepre jobban el tudta volna képzelni az itt "csak" producerkedő Margot Robbie-t, mert Mulliganben – aki a botrányt kirobbantotta - nincs meg az a végzet asszonya jelleg, ami a szerephez kellene. A második körben pedig azért lett híres az Ígéretes fiatal nő, mert 5 Oscar-jelölésig jutott, a legjobb film, a legjobb színésznő, a legjobb vágás, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában – és az utóbbit az író-rendezőnő Emerald Fennell el is nyerte, ami elsőfilmesként elég nagy szó.
Az egyébként angol és karrierjét színésznőként kezdő Fennell egyetlen ötletből írta meg az Ígéretes fiatal nő történetét, ami így szól: egy pasas egy látszólag nagggyon részeg lány bugyiját húzza lefelé, a csaj pedig kótyagos hangon megkérdezi, hogy „Te mit csinálsz?” – majd kisvártatva ugyanezt kérdezi, már teljesen józan, számonkérő hangon. Ezen jelenet köré írta és építette fel a rendezőnő a filmet. Merthogy a szexuális zaklatásról van szó, és valakiről, aki móresre tanítja a zaklatókat. Cassie-nek hívják ezt a lányt (Mulligan), aki ennek szenteli az életét. Esténként matt részegnek tetteti magát, és megvárja, amíg egy „segítőkész” pasas rá nem repül, aki persze felviszi magához, ahol viszont csúnya meglepetés éri – lásd a film alapötletét. Cassie mást nem is csinál, még mindig a szüleivel él (Clancy Brown és Jennifer Coolidge remek párosa), nappal egy kávézóban dolgozik, ahová egy nap betér egy régi egyetemi csoporttársa (Bo Burnham), és egy csomó minden újra felszakad.
És lassan, de biztosan megtudjuk, mi irányítja ezt a lányt, milyen trauma vezette arra, hogy azt tegye, amit tesz, milyen düh és fájdalom munkálkodik benne – ahogy azt is, van-e esély számára, hogy újra egykori önmaga lehessen. Azt nem tudom, hogy a filmben egy picurka szerepet is vállaló rendezőnő – ő van a sminkes oktatóvideóban – személyes élményekből dolgozott-e, és a saját indulata vezérelte, vagy csak ráérzett a korszellemre, és arra, ami amúgy is a levegőben van évek óta, különösen a #meetoo mozgalom óta, esetleg a kettő adódik össze, de
rendkívül stílusosan és nagy meggyőződéssel küldi el a világ összes pasiját a jó édes anyjába.
Mert minden pasi szemét, tudjuk meg az Ígéretes fiatal nőből, az is, aki rendesnek mondja magát, az is, aki rendesnek látszik, és az is, aki rendesen viselkedik. Megértem, ha valakinek rengeteg rossz élménye van ezzel kapcsolatban, de nem jó érzés ezt pasiként így a pofámba kapni. Ja, és minden nő is szemét, aki igazat ad a férfiaknak, valami módon fedez nekik, vagy szó nélkül hagyja azt, amit csinálnak, így kerek a kép.
Mindezt remek csomagolásban kapjuk meg, mert a film stílusa tényleg kifogástalan. Azt érdemes tudni, hogy Emerald Fennell óriási Britney Spears rajongó, és az itteni képi világot ez nagyban meghatározza. Amivel az égvilágon semmi baj nincsen, sőt. Az élénk színek, a látványos helyszínek, a harsány popzene, a kissé karikatúraszerű karakterek mind ebből a világból érkeznek – nem véletlenül hangzik fel a Toxic áthangszerelt verziója egy kulcsfontosságú jelenet előtt -, vagy legalábbis semmiképpen sem lógnának ki onnan. Ilyen szempontból külön ironikus, hogy Britney az elmúlt időszakban akaratán kívül is egyfajta neofeminista ikonná vált, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Fennell egy nagyszerűen összerakott, nagyon hatásos és iszonyatosan mutatós bosszúmesét rakott össze, ami még nem várt fordulatokat is rejteget - és amit kifejezetten Carey Mulliganre szabtak, talán azért is, mert picit emlékeztet Britney Spearsre.
Egy olyan csajjal, mint Margot Robbie mindez nem működött volna, Mulliganben viszont van valami kislányos, valami ártatlan, amivel el tudja játszani mind az áldozattípust, mind az elszánt igazságosztót. Igaz, őt a világért sem tudnám megkülönböztetni a szintén remek Michelle Williamstől, de ez az ő filmje, minden rezdülése hiteles, nem lehet nem őt nézni, akár rettentően elszánt, ravasz, kegyetlen vagy sebezhető és megtört, vagy amikor boldog, mert végre egy kicsi esélyt kap a boldogságra.
Értékelés: 8/10
A film és a témája megér annyit, hogy nő szemmel is írjunk róla kritikát - itt olvasható el.
