Kathleen Kennedy és Frank Marshall producerekkel együtt Steven Spielberg 1981-ben alapította az Amblin Entertainment független produkciós céget, nevét Spielberg 1968-as Amblin' című kisfilmje után kapta. Legelső filmjük az Amerikai románc volt, majd utána szép sorjában olyan remekműveket gyártottak, mint az E.T., a Poltergeist, Szörnyecskék, Vissza a jövőbe, Kincsvadászok, azaz röpke 4-5 év alatt olyan alapvetéseket alkottak, amelyek generációkat bűvöltek el, és mai filmeken is jócskán érződik a hatásuk. Az alábbi válogatásban olyan filmek szerepelnek, amelyeket az E.T. határozott meg. Az irányadó az Amblin, de természetesen mások is készítettek hasonló filmeket, és szerencsére még ma is akadnak szép számmal. 

E.T. – A földönkívüli

Steven Spielberg 1982-es klasszikusa nem véletlenül hivatkozási pont: maga a csoda. A Földön felejtett bumfordi idegen lény és a kisfiú barátsága csodaszép mese, ami ma is épp oly erős, mint negyven éve volt.

Spielberg forgathat bármilyen komoly mondanivalójú filmet, az E.T. komplexitását soha nem fogja túlszárnyalni. A mára „csak” iszonyatosan tehetséges mesteremberré lett rendező korábban olyan zseni volt, amilyet nem sűrűn hajigálnak a Földre. A kis csúnya földönkívüli meséjében nagyjából minden benne van, ami számít: az a gyerekkornak nevezett, túl gyorsan elenyésző pár év, amikor még nem abban az ócska, nyomorult, szürke világban élünk, amiben a felnőttek, amikor nemcsak látjuk, hanem át is éljük a csodát, és a felnőtt, aki már mindezt elfelejtette, akinek elkopott a szíve és a fantáziája, menthetetlen tökfej. De legfőképp a szeretetről és annak megváltó hatalmáról szól a film.

– írtam abban a cikkben, amiben a PORT.hu szerzői vallottak azokról a filmekről, amiket bármikor újranéznének.

Drágám, a kölykök összementek!

Miért ne játszódhatna a legnagyobb kaland a csalitosban? Joe Johnston 1989-es filmje "spielbergesítette" az 1957-es A hihetetlenül zsugorodó ember alapötletét. És ahogy annak is korszakalkotóak voltak a trükkjei, itt is rendesen odatették magukat az alkotók,

még ma is bámulatos, ahogy a mesterek veszedelmes dzsungelt varázsoltak egy hátsó kertből.

Vicces, hogy a forgatókönyvet Ed Naha mellett a Stuart Gordon-Brian Yuzna írta, akik olyan H.P. Lovacraft-ihlette horrorokat készítettek, mint a Reanimátor vagy a Dagon.

Kincsvadászok

Állítólag azért nem Spielberg rendezte a filmet, és csak producerként közreműködött, mert nem szokta nézni a saját filmjeit, ezt azonban úgy akarta élvezni, mint bárki más. És milyen jól járt, hiszen a számos klasszikust (Omen, Superman, Halálos fegyver-filmek) jegyző Richard Donner összehozta minden idők legjobb kincskeresős gyerekfilmjét. Mi a titka a Kincsvadászoknak? Tökéletesen ülteti modern kertvárosi környezetbe A kincses sziget örökségét, ugyanakkor majdnem akkora szíve van, mint Spielberg alapvetésének, az E.T.-nek.

Kevés olyan film van, ami tökéletesen képes megragadni a nagybetűs Kalandot, és a Kincsvadászok után már túrnánk is fel a lakást, hátha mi is találunk valami elkallódott térképet, vagy indulnánk lefelé a csatornába, talán megbújik ott valahol egy gazdátlan kalózhajó.

Poltergeist

Mindössze egy héttel az E.T. előtt, 1982. június 4-én mutatták be a kertvárosi kísértettörténetet, amit bár hivatalosan A texasi láncfűszéres mészárlást jegyző Tobe Hooper, gyakorlatilag a forgatókönyvet is jegyző Spielberg rendezett – az E.T. kapcsán szerződése tiltotta, hogy mást is rendezzen közben, így a hivatalos verzió szerint "mindössze" ott téblábolt, duruzsolt a forgatáson. A Poltergeist, azaz Kopogó szellem példabeszéd a kertvárosi anyáról, aki mindent megtesz, ismeretlen szörnyetegekkel küzd meg és szó szerint a túlvilágra is elmegy, hogy visszaszerezze pici lányát, akit a gonosz erők elragadtak.

Hivatalosan horrorfilm, de minden ízében spielbergi mese, csak a rémisztőbb fajtából

(a folytatásokkal aztán ténylegesen elmozdult a horror felé), és talán az a legfélelmetesebb benne, hogy szereplőket a közvetlen környezetük fenyegeti, méghozzá teljesen kiszámíthatatlan módon: a kislányt a tévén keresztül rabolják el, a gyerekszoba ablakán benyúl a fa, hogy megtámadja a kisfiút, a túlvilág örvénye pedig egy másik szobából nyílik. 

Támadók a Marsról

Bár általában simán horrornak tartják, nem nehéz észrevenni a spielbergi jegyeket Tobe Hooper 1986-os filmjében, ami egy 1953-as sci-fi remake-je – többek közt a Harmadik típusú találkozások néhány megoldása is visszaköszön, de maga az alaptéma is jellegzetes: a kisfiú halálra váltan nézi végig, amint egy földönkívüli űrhajó száll le a ház mögött. Felnőttként nyilván egészen más hatása van, de gyerekként nézve iszonyatosan félelmetes, amit csak erősít a hátborzongató zene (amit az egyszervolt tévéműsor, a Harmadik típusú találkozások hidegrázós főcímében is felhasználtak), a Száll a kakukk fészkére Főnénijéért Oscart nyert Louise Fletcher zseniális alakítása, és a marslakók vezére, ami leginkább egy óriási nyelv végén kuporgó csápos agyra emlékeztet, aminek történetes arca van (mint Krang a Tini Nindzsa Teknőcökből, csak ez marha félelmetes). A bumfordi, böszme marslakók talán inkább viccesek, mint fenyegetőek, de még így is erős a végére akciófilmmé változó sci-fi horror.

Űrrandevú

Nagy kár ezért a filmért. Ki ne ábrándozott volna gyerekkorában arról, hogy épít egy űrhajót, és felszáll a világűrbe, netán földönkívüliekkel is találkozik? Valószínűleg toplistás ez az ábránd, a gödörásás mellett, ami, ha elég mély, egészen biztosan Kínáig ér, vagy ha mégse, hát menet közben tuti, hogy lesz egy komplett dinoszaurusz csontváz. Joe Dante filmje ezt az álmot mutatja be, egészen fantasztikusan, a sufniban, szemétből összetákolt űrhajó túl menő ahhoz, hogy ne legyen igaz. Kár, hogy miután a srácok (Ethan Hawke és River Phoenix mindketten 15 évesek voltak) felrepülnek az űrbe, és beszippantja kis masinájukat az idegen űrhajó, összeomlik minden, a történet utolsó harmada kifejezetten cringe. Az alkotók mentségére legyen szólva, nem volt idejük normálisan befejezni a filmet, mert előrehozták a bemutatót, és Dante elmondása szerint komoly történetszálak maradtak ki. És még egy apróság, ami csupán egy pillanat a filmben: amikor a Dick Miller játszotta helikopterpilóta ráakad a fiúk űrhajójára, ami épp abban a pillanatban száll fel, a férfi, aki korábban el is mondja, hogy már gyerekkorában is odavolt az űrutazásért, sóhajtva jó utat kíván nekik

– és ebben a röpke mondatban benne van minden a felnőttségről, a beteljesületlen álmokról, ugyanakkor az is, hogy egy részünk örökre gyerek marad, és néhány megszentelt pillanatban újra hiszünk a csodákban. 

Super 8

J.J. Abrams elkötelezett rajongóként és tanítványként 2011-ben (titokban) leforgatott egy Spielberg-filmet. Tökéletesen reprodukálta mestere stílusát: nem csupán a klasszikus motívumok, hanem a fényképezés, a hangulat és a zene is a nyolcvanas évek klasszikusait idézi, igen erős gyerekszereplőkkel, köztük a 13 éves Elle Fanninggel. És persze, hogy Spielberg volt a producere, és naná, hogy ez is egy Amblin-film! (Az előzetes alatt a Selyemgubó zenéje szól, és kutyafáját, már az első másodpercek berántanak!)

Óriásláb esete Hendersonékkal

Történetében tulajdonképpen a Beethovenére hajaz a Spionfiókát is jegyző William Dear 1987-es családi vígjátéka, csak itt nem egy mindent összenyálazó bernáthegyivel dúlja fel a kertvárosi család kényelmes életét, hanem egy hatalmas bigfoot. Rick Baker megérdemelten nyert Oscart: a behemót Harry maszkja egyszerűen zseniális, bármilyen érzelmet képes kifejezni, és olyannyira a szívünkhöz nő, hogy a végét titokban megkönnyezzük picit. Érdekesség, hogy Jacques Lafleurt, az aljas vadászt, aki Harry trófeájára hajt, a frissen lovaggá ütött Sir David Suchet, azaz maga Poirot alakítja.

Jumanji

Listánk csak úgy bővelkedik klasszikusokban, persze ez így van rendjén, hiszen a Jumanji is egy csodálatos film. Talán kevesen tudják, de Joe Johnston remekműve egy 1981-es képeskönyv feldolgozása, bár Chris Van Allsburg író-rajzoló rövidke munkájában csak a vadállatok jelennek meg játék közben, szó sincs a Jumanji fogságába esett srácról.  A filmváltozatba azonban szerencsére belekerült a zseniális Robin Williams, és a kislányka Kirsten Dunst is vele menekül a garázdálkodó vadállatok elől. Végezetül

muszáj megemlíteni azt a béna orrszarvút is, amelyik mindig a falkától lemaradva döcög.

Chipkatonák

Az egyik kései darabja ezeknek a spielbergi családi kalandfilmeknek, a rendező ismét Joe Dante, és Kirsten Dunst, a Jumanji után három évvel megint csak egy kertvárosban néz szembe valami fura veszedelemmel. A Szörnyecskéket idéző ámokfutást ezúttal játékkatonák követik el, amelyekbe, hogy a nagy dérrel-dúrral bereklámozott figurák minél élethűbben viselkedjenek, egy fegyvereket gyártó cég katonai mikrochipjét ültetik be – így a kommandósok tényleg háborúzni akarnak. Velük szemben állnak a csúf kinézetük ellenére igen jámbor Gorgoniták, no meg a gyerekek. Dante minden filmjét telepakolja filmes utalásokkal, és míg korábban általában az 50-es és 60-as évek sci-fijeiből és horroraiból merített, itt a klasszikus háborús filmeket és a zsáner legnagyobb kliséit idézi meg, méghozzá nagyon viccesen.

Az Apokalipszis most helikopteres belépője Wagner Valkűrok lovaglására – az udvaron? Hát hogy a viharba ne!

A rettegés mélye

Ez a béna magyar cím jóérzésű ember kíváncsiságát bizony nem kelti fel, pedig ismét egy Joe Dante filmről van szó. 2009-es, és akkoriban ezeknek a filmeknek a klasszikus korszaka rég lezárult, ahogy a nosztalgia is csak évekkel később élesztette fel őket. Nem véletlen, hogy teljesen észrevétlenül jelent meg a film, apró visszhangot sem keltett, és ha hozzátesszük, hogy sajnos eléggé félrement, akkor indokolt is az ismeretlenség. Pedig az alapötlet ígéretes: egy keserves múltú,  egyedülálló anyuka két fiával egy kisvárosba költözik, és a fiúk egy sokszorosan lelakatolt, masszív ajtót találnak a pince padlóján. Természetesen felnyitják, és hamar kiderül, hogy a lyuknak bizony nincs alja. Ezután úgy tűnik, mintha klasszikus szellemjárás kezdődne el, de egészen másról van szó, ami talán nem egyedi ötlet, de izgalmas lehetőségeket rejtene. Csakhogy a történet egy idő után elszürkül, és az egész film átsiklik a nézőn, másnapra nyoma sem marad. (Az alábbi trailer valamiért 2012-re datálja, noha máshol 2009-es bemutató szerepel.)

Stranger Things

A nyolcvanas évek esszenciája: Spielberg, John Carpenter, Stephen King mesterien összegyúrva. Kertváros, bringás srácok, természetfeletti veszedelem, mi kell még? Esetleg mesterkedő gonosz oroszok a városka alatt. De hiszen mindenki látta, izgatottan várjuk a negyedik évadot!

Szellemirtók – Az örökség

Kellemes meglepetés volt, hogy a kései Szellemirtók-folytatás/remake/reboot nem pusztán jó lett, hanem New Yorkból az Isten háta mögé helyezte át a történetet, gyerekekkel a főszerepben. És az eredeti megidézése mellett tökéletesen hozta a listánkon szereplő klasszikusok kellékeit és hangulatát, no meg a gyerekszínészek is kitűnőek.

8 bites karácsony

Decemberben mutatták be az HBO-n, tehát elég friss film, de igazi nosztalgia a bájos és talán sosemvolt nyolcvanas évekről. Neil Patrick Harris karakterének visszaemlékezése adja a film keretét, arról, hogyan akarta gyerekként megszerezni legnagyobb vágyát, egy Nintendót. Nagyon vicces a történet, még a heist-filmek ügyes paródiája is belekerült, ugyanakkor a befejezés egyszerre szép és szomorú.

Karácsonyi krónikák

A karácsonyi filmek legócskább közhelye, hogy meg kell menteni a karácsonyt. Egyáltalán, miért kéne megmenteni? És különben is, miért szorul mindig arra, hogy megmentsék? Clay Kaytis 2018-as Netflix-filmjében is ez történik, ugyanis, miután a főszereplő gyerekek kifigyelik az ajándékokat a fa alá csempésző Mikulást, még a szánjában is elbújnak, ami aztán lezuhan. Ebben a filmben azonban

nagyon vagány fickó a Mikulás, ráadásul Kurt Russell alakítja,

így meg lehet bocsátani az ordenáré közhelyet. A Karácsonyi krónikák a legjobb értelemben vett karácsonyi film, ügyes gyerekszínészekkel, jó kis történettel és nagy szívvel. A folytatást sajnos eléggé elszúrták, szóra sem érdemes.

Szörnyecskék

Innentől kezdve így, vagy úgy, de kakukktojások jönnek, mégsem maradhattak ki a listából. Joe Dante filmje az Amblin egyik legnagyobb klasszikusa, le sem tagadhatná Spielberg hatását. És miért kakukktojás? Két okból. Egyrészt a főszereplők felnőttek, így a kis Gizmo ellenére is másmilyen bája van, másrészt, bár horror-vígjátékként szokták megnevezni, azért inkább a horror dominál, mégha azt jóféle fekete humorral is tálalják. A teljesen agyament második részhez képest a szörnyecskék nem szégyellősködnek, ha a lakosok aprításáról van szó, és ők maguk is rendre elég ocsmányul végzik.

A kapu

Takács Tibor 1987-es filmje bevállaltan horror, és erősen a ZS-kategória felé hajlik, de mégis nevezhetjük klasszikusnak. A történet banális:

villám csap az udvaron álló fába, amitől az kifordul a földből, a gödörből pedig – hát, a pokol nyílik.

Vagy valami hasonló, mindenesetre egy ocsmány szörnyeteg akar onnan előbújni. Mivel a szülők elutaznak a harcot két kiskamasz srác (egyikük a 13 éves Stephen Dorff) és egyikük nővére veszi fel a démoni erők ellen. És hogy honnan tudják egyáltalán, hogy mik ezek? Az egyik fiú nagy metálrajongó és egy sátánista banda lemezéhez mellékelt füzetkében olvas ezekről... Viszont a böszme stop-motion szörnyeteg kivételével a trükkök meglepően hatásosak.

'84 nyara

A François Simard-Anouk Whissell-Yoann-Karl Whissell trió Turbo Kid című filmje szerelmeslevél a nyolcvanas éveknek és a posztapokaliptikus filmek zsánerének, és ez a szerelem tovább lángol a '84 nyarában is. A bringázó, lombkunyhóban bandázó kertvárosi srácok figyelni kezdik a szomszédban lakó joviális rendőrt, mert azt gyanítják, hogy ő az a sorozatgyilkos, aki gyerekekre vadászik a környéken. Az író-rendezők a hagyománynak megfelelően tökéletesen idézik meg az eddig felsorolt filmek stílusjegyeit és hangulatát, egészen egy olyan csavarig, ami úgy hat, mintha egyszerre rúgnának gyomron, tökön és két oldalról pofán.

Az

Elég hasonlóan mesél Spielberg és Stephen King a gyerekkorról, annyi különbséggel, hogy míg előbbinél és társainál a gyerekkor a csodák korszaka, Kingnél mindig történik valami, ami arra kényszeríti gyerekszereplőit, hogy felnőjenek. Bizonyára tanulmányok is fejtegetik ezt, de megérzésre ez valami generációs dolog lehet, a Kennedy-gyilkosság, a vietnámi háború, a Watergate és a többi olyan esemény, ami Norman Rockwell színes-szagos, idilli látszat-Amerikáját hirtelen lerántotta a mocsokba. Mi ilyenkor a biztosnak és biztonságosnak vélt pont? Hát a gyerekkor. Ami lehet, hogy nem a valóság volt, de mégis jobb, mint a bizonytalanság és a sok-sok nyomasztás, ami a felnőttléttel jár.

Persze Kingnél a gyerekkor sem fenékig tejfel, az ő gyerekszereplői, ha nem is mind, sokszor szar családban nőnek fel, erőszakos, alkoholista apákkal és visszataszítóan bigott anyákkal vannak körülvéve, de mindezek ellenére azért tudnak gyerekek lenni – mindaddig, míg, horror lévén, fel kell áldozniuk ártatlanságukat, hogy túléljenek.

Erről szól az Állj mellém! és az Az is. 

Lidérces mesék éjszakája

1981-ben jelent meg Alvin Schwartz egyperces horrorsztorikat tartalmazó  Scary Stories to Tell in the Dark című gyerekkönyve, ami Stephen Gammell vérfagyasztó illusztrációval amerikai gyerekek generációinak okozott rémálmokat. A rövidke kötetet két másik követte, szintén Gammell rajzaival, és amikor a 2010-es években a trilógiát újra kiadták, ám lecserélték a rajzokat, a változást elég hangos felháborodás követte. Gyerekek százezrei szarták össze magukat az eredetitől, és lám, az úgy is volt rendjén. Guillermo del Toro produceri közreműködésével A trollvadász alkotója, André Øvredal rendezte a 2019-es filmváltozatot, amiben a kötetekből válogatott rémtörténeteket illesztettek bele egy egész estés történetbe. És bizony akadnak félelmetes jelenetek szép számmal.

Elem nélkül nem megy

Listánk utolsó filmjében idős emberekkel történik meg a csoda, de a hangulat és a báj igen hasonló. Matthew Robbins 1987-es Batteries not included című filmje magyarul az elég semmitmondó Csoda a 8. utcában címen is ismert – már ha ismert, mert úgy tűnik, hogy ez inkább afféle titkos kis kincs. New York Lower East Side negyedében sorra bontják le a lepukkant bérházakat, hogy csillogó felhőkarcoló-komplexumot építsenek a helyükre, ám a romhalmaz közepén egyetlen épület még áll: a bérlők semmi pénzért nem hajlandóak elköltözni. Pedig az ingatlanmogul a kezdeti lefizetés után már erőszakkal akarja őket kiebrudalni, és a lakók számára egyre reménytelenebbé válik a helyzet, mígnem két aprócska robot nem érkezik a világűrből, hogy újdonsült csemetéikkel együtt segítsenek nekik. A két idős főszereplő, Jessica Tandy és Hume Cronyn a valóságban is házasok voltak, és sugárzik róluk, hogy szeretik egymást, de a többiek is igen rokonszenves figurák. És hogy miről szól a film? Arról, hogy mégis szép az élet, és igenis hinni kell a csodákban, mert bármikor valóra válhatnak.

Selyemgubó

Jessica Tandy és Hume Crony Ron Howard 1985-ös klasszikusában is játszanak, olyan kitűnő, akkor már idős színészekkel, mint Don Ameche, Maureen Stapleton és Wilford Brimley. Öregek otthonában élnek, egyikük halálos beteg, de éjjelente átlopóznak a szomszédos ház medencéjébe fürdeni. A medence alján fura gubók hevernek, az öregek pedig egy idő után azt veszik észre, hogy egészségesek, frissek, fiatalosak lettek. Később kiderül, hogy jóindulatú földönkívüliek helyezték el a társaikat rejtő gubókat a medencében, és azok miatt történt meg a csoda.

Életigenlő, derűs, boldogságot sugárzó film a Selyemgubó, amibe azért némi szomorúság is belefér, de ezért is lehet annyira csodaszép.