A korábbi slasher horrorok receptje szerint a lányok sikítva menekültek mindig a rossz irányba, ha felbukkant egy maszkos gyilkos, de ez most másképp történik!
Az ún. slasher horror legalapvetőbb képlete a következő: egy őrült maszkos gyilkos lányokat mészárol le, és hol talál ehhez megfelelő mennyiségű fiatal lányt? Justin Bieber koncerten, a plázában és lánykollégiumokban. Csakhogy az előző két helyen vannak biztonsági őrök és megfigyelőkamerák, így marad a kolesz, és indulhat a vidám kaszabolás. A bökkenő az, hogy a lányok már nem a régiek!
Hollywoodban is a nekik kijáró helyért harcolnak a nők, és ezzel nincs semmi baj. Sorra készülnek a régi klasszikusok és új sikerszériák női változatai, kifejezetten női nézőpontból, adott esetben kifejezetten női közönségnek készült egy rakás új alkotás, és ezzel sincs gond, és azzal sincs, hogy ezek egy része még kiforratlan munka. Ebbe bele kell tanulni, érezni kell az arányokat, meg kell találni a hangot és a ritmust, és remélhetőleg azt is ki kell tapasztalni, hogy ha egy film elsősorban nőknek szól, attól még nézhető legyen a férfiaknak is. A Fekete Karácsony nem ezen az úton jár, harcos feminista darab, amiben minden férfi rossz, bunkó, öntelt és/vagy ostoba.
Egy vidéki főiskola kampuszán járunk, és már az elején megtudjuk, hogy az intézmény 200 évvel ezelőtti alapítója egy hímsoviniszta seggfej volt. Öntudatos diáklányok már elérték, hogy mellszobrát eltávolítsák a főépületből, most a szintén vadbarom irodalomtanár ellen kampányolnak, aki fehér klasszikusokat tanít. Azt nem tudjuk pontosan, mit, de biztos az is valami férficentrikus izé. Aztán jönnek az ünnepek, a kampusz félig kiürül, és az ottmaradó lányokra valakik vadászni kezdenek, és mivel Sophia Takal rendezőnő egy percig sem csinál titkot abból, kik a rosszfiúk, azt is tudjuk, kik. Csakhogy ezek a lányok nem adják olcsón a bőröket, sőt!
Míg a film nagyjából követi a klasszikus slasher receptet – annál is inkább, mert a 2006-os Fekete karácsony laza remake-jéről van szó, ami mellesleg szintén remake volt -, nagyon hamar megvonja a maga határvonalait. A férfi ellenség, még akkor is, ha nem bánt, mert potenciálisan mégis bánthat, és csak akkor lehet barát vagy szövetséges, ha mondjuk fekete bőrű, de akkor is gyanús, hiszen pasi. Itt konkrétan jellemhiba, ha egy srác sört iszik – bár a lányok végig piálnak. A lányok esetében a következő a felállás: az, akit nem érdekel az egyenjogúság vagy nem tudja, mit gondoljon róla, potenciális áldozat, csakúgy mint azok, akik túlságosan kötődnek egy pasihoz. Maradnak a harcos, ideológiailag öntudatos lányok, ami nem kicsit sarkított képlet, de a horror pont az a műfaj, ami elvileg bírja az ilyen túlzásokat, lehet tapló férfiseggeket szétrúgni, nekem ennyi még belefér.
Csakhogy Takal annyira el van foglalva az ideológiával, hogy elfelejt rendes filmet készíteni, pedig a slasher végtelenül egyszerű műfaj. A rendezőnő nem ügyel a folytonosságra, túl lassan vagy túl gyorsan dob be fordulatokat, egy természetfeletti szálat csak úgy, különösebb előkészítés nélkül vet be, és nem törődik a hangulatépítéssel. Az egyetemi díszletváros kong az ürességtől, és nem azért, mert kezdődik a szünet, még a műhó sem tűnik igazinak, ahogy karakterei sem. Legfeljebb Imogen Poots (Green Room, The Art of Defense) alakja kap némi mozgásteret, és egy icipici hátteret, de az olyan zavaros, mint maga a film, mellé pedig megkapjuk Aleyse Shannon harcos fekete szüfrazsettjét, aki olyan harcos, hogy az már ellenszenves. Nem azért, mert feminista, hanem azért, mert tenyérbemászó, ahogy az egész film is az, miközben nincs mögötte igazi tartalom, csak pár hangos szlogen. Kár, pedig néztem volna egy jó feminista horrort – olyasmit, mint amilyen a francia A bosszú (2017) volt.
Értékelés: 5/10
