Van olyan, hogy a rendező eredetileg is több évtizedes kísérleti projektben gondolkodott és olyan is, hogy a leforgatott iszonyatos mennyiségű anyag összerendezése került rengeteg időbe - néha már a készítők halála után.
Napóleon (1927)
Abel Gance monumentális Napóleon-filmje által került be a filmtörténelembe – hogy aztán még számtalan filmet készítsen a császárról. Egyrészt a forradalmi filmtechnika alkalmazásáért – az elsők között volt, aki mozgatni merte a korábban csakis rögzített helyzetben használt kamerát -, másrészt az új eszmék előharcosaként, de főként a francia esztétizmus képviselőjeként írta be magát a világ filmművészetének történetébe.
Az expresszionista filmek jellegzetesen egzaltált karaktereire hajazó Napóleon (Albert Dieudonné) korai éveit mutatja be a történet, de már ekkor felvettek 290 órányi anyagot, amit aztán Gance az évek során többször újravágott, és 1935-ben új hanggal adott ki. Később egy brit filmtörténész, Kevin Brownlow próbálta összeszedni a meglévő anyagokat, amiből egy ízelítőt mutatott be 1979-ben a Telluride Filmfesztiválon, amit Francis Ford Coppola is látott, és megvette a forgalmazási jogokat. Coppola az 1981-es, restaurált, de lerövidített, 4 és fél órás változat filmzenéjének megkomponálására édesapját, Carmine Coppolát kérte fel. Brownlow, azonban elégedetlen volt ezzel a verzióval, ezért megcsinálta a saját, „végső”, öt és fél órás változatát, ami 2019-ben látott napvilágot.
Alig 92 év telt el eközben!
Sráckor (2014)
Richard Linklater munkája példátlan filmes kísérlet: olyan fikciós dráma, amely ugyanazt a néhány színészt követi egy 12 éves időszakon át, 2002-től 2013-ig, ily módon a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim, végigvezet a gyermekkor életörömén, a modern család mindent megrendítő változásain, és magán az időn. A film a 6 éves Masont (Ellar Coltrane) követi az ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák, első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó időszakok, ijesztő időszakok, és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésén keresztül. A történet kezdetén az álmodozó tekintetű elsős, Mason nagy felfordulással néz szembe: egyedülálló, keményen dolgozó édesanyja, Olivia (Patricia Arquette) úgy döntött, hogy vele és nővérével, Samanthával elköltöznek Houstonba - pont amikor régóta távol lévő apjuk, az idősebb Mason (Ethan Hawke, a rendező kabalaszínésze) visszatér Alaszkából, hogy újra belépjen világukba. Így kezdődik az élet állandó változása. Ám a szülők, nevelőszülők, lányok, tanárok, főnökök, veszélyek, vágyak és kreatív szenvedélyek özönében Masonnek mégis sikerül a maga útját bejárnia.
Az ember, aki megölte Don Quijotét (2018)
Terry Gilliam, a Monty Python társulat egyetlen amerikai tagja 1998-ban kezdte meg a Cervantes-regényen alapuló film előkészületi munkálatait, majd 2000-ben kezdődött a(z első) forgatás. Ezt követően a projektet szinte minden sújtotta, amit csak el lehet képzelni:
természeti katasztrófa, betegség, casting és egyeztetési problémák, anyagi csőd
(a produkció első hányattatásairól készült is 2002-ben egy dokumentumfilm, La Mancha elveszett lovagja címmel). Az évek (sőt évtizedek) során többféle szereposztás is nyilvánosságra került: a szélmalmokkal harcoló holdkóros vitézt eredetileg Jean Rochefort játszotta volna, őt betegsége miatt Robert Duvall váltotta, de tárgyaltak Michael Palinnel és John Hurttel is, hogy végül Jonathan Pryce-szal valósuljon meg a film. A lovag fegyverhordozóját eredetileg Johnny Depp alakította volna, de – jóval később - a nyertes végül Adam Driver lett: ő játssza az Egy jenki Artúr király udvarában által inspirált sztoriban azt a Toby nevű marketingest, aki váratlanul a XVII. századi Spanyolországban találja magát, ahol Don Quixote azt hiszi róla, hogy ő Sancho Panza. Ezt követően a hősök ide-oda ugrálnak az időben a késő lovagkor és a XXI. század között. A film végül kész lett, de a jogi hányattatások csak ekkor kezdődtek.
Szomorú véget ért a hányatott sorsú film szappanoperája
Terry Gilliam és alkotásának kálváriája több mint húsz év után zárul le – nem épp a legmegnyugtatóbb módon.
Tovább
Mad God (2021)
Lehet, hogy az átlagember számára Phil Tippett neve nem mond semmit, de a filmes szakmán belül ő egy félistennek számít. Két Oscar-díja is van, az egyiket a Star Wars: A Jedi visszatér (1983), másikat a Jurassic Park (1993) speciális effektjeiért kapta, ezen felül négy Oscar-jelölése is van, szóval tud valamit. Tippett 1987-ben kezdett dolgozni a pokolról alkotott egyedülálló vízióján: a Mad God a stop-motion, az élőszereplős és a go-animáció keveréke (az általa kidolgozott stílus, amely elmosódó hatást kelt a stop-motion mozgatásnál), amelyet Hieronymus Bosch festészete és Dante Pokla ihletett. Az eredmény sokkoló:
a belső szervek, az ürülék és a vér úgy áramlanak benne, mint a víz,
a steampunk világát idéző szörnyekhez még hasonlót sem láttunk, az egyik jelenetben szinte teljes egészében egy vérrel borított deformált csecsemőt látunk, aki egy pestisorvos karjában sikoltozik. Nem csoda, hogy az általa megidézett rémálmok mentális összeomlást okoztak, a bemutató előtti évben Tippett a pszichiátriai osztályra került. Nyilván az sem segített, hogy a 33 éven át készülő film, amit a végére már gyűlölni kezdett, felemésztette minden pénzét, a projektet csak kölcsönökből és egy Kickstarter kampányból tudta befejezni. És bár nyilván volt, akit a film taszított, a döntő többség feledhetetlen remekműnek találta – ő pedig megesküdött, hogy soha többet nem csinál még csak hasonlót sem.
The Other Side of the Wind (2018)
Bár zsenialitását mindenki elismerte, Orson Welles hírhedt volt arról Hollywoodban, hogy állandóan összetűzésbe került pénzügyi támogatóival és a stúdiók vezetőivel. Annyira kiközösítette őt az Álomgyár, hogy csaknem 50 év, filmtörténészek, producerek serege és egy közösségi finanszírozási kampány kellett ahhoz, hogy halála után három évtizeddel vászonra vigyék utolsó filmjét. Welles a The Other Side of the Windet szánta visszatérésének: a dokumentumfilmként felvett film egy fásult celebrendező (a legendás John Huston) 70. születésnapi partiját követi nyomon, aki pénzt próbál szerezni új filmjéhez.
Mindez egyszerre önéletrajzi munka és film a filmben, hiszen a rendező megmutatja vendégeinek a készülő projektjét.
Amikor Welles 1970-ben elkezdett dolgozni a filmen, azt ígérte színészeinek, hogy csak pár hetet vesz igénybe a forgatás, de a pénzhiány miatt folyamatosan le kellett állnia, így az egész végül hat évig tartott. Amikor 1985-ben meghalt, csak egy 40 percnyi anyagot vágott össze, és mivel a film jogai több kézben voltak, a felek egyike sem értett egyet abban, hogyan kell befejezni a filmet. Végül a Netflix finanszírozta a munkát, amely során közel száz órányi, különféle formátumú felvétellel kellett dolgozni, egy hiányzó Welles-narrációval és filmzene nélkül. A film végül 2018-ban a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, kísérőfilmként a They’ll Love Me When I’m Dead című egész estés dokumentumfilm mellett, amely az elkészítéséről szól.
