Saját filmet kapott a villámgyors Barry Allen, vagyis a Flash, aki az Igazság Ligája kisinasaként kezdi, majd egy párhuzamos univerzumban megmenti a világot az old school Batman és Superman haragos unokatesójával.
A villámgyorsnál is gyorsabb Flash-sel, vagyis Barry Allennel még 2017-ben Az Igazság Ligájában ismerkedtünk meg, és a DC moziverzum óriási szerencséjére a kölyökképű Ezra Miller nem sokat változott az elmúlt 6 évben. Az már talán kevésbé volt szerencsés, hogy Millernek, aki a Legendás állatok franchise-ban is fontos szerepet kapott, a fejébe szállt a hírnév, és önpusztító ámokfutásba kezdett. Nőket fojtogatott, idegen házba tört be, kocsmákat vert szét, amiért akár börtönbüntetés is várhatna rá. Hollywoodban vagyunk, nyilván nem megy rács mögé, de
karakteröngyilkossági kísérlete a karrierjébe is kerülhet,
és ilyen szempontból kisebb csoda, hogy megszületett saját önálló szuperhősfilmje, a Flash - A Villám. Nem tehetek róla, de én az egész filmet kicsit úgy néztem, mint egy pszichológus, keresve az őrület és zavarodottság nyomait a főhős viselkedésében.
Andy Muschietti rendező (Mama, Az, Az: Második fejezet) is nyilván tökéletesen tisztában volt a Miller körül kialakult cirkusszal, és a lehető legkézenfekvőbb megoldást választotta a problémára, a szuperhősfilmek legújabb aduászát, a multiverzumot. Ahol minden lehetséges, ahol következmények nélkül szabadulhat el az őrület, hiszen a következő jelenetben mindent vissza lehet csinálni, és ahol ugyanannak a szereplőnek több különböző verziója is létezhet. Ezt a multiverzumot most maga a Flash hozza létre, aki történetünk elején az Igazság Ligája és Batman (Ben Affleck) afféle nyafogó kisinasaként dolgozik, de megment egy csomó kisbabát és egy kutyát is. Csakhogy meg akarja másítani a múltat, hogy megmentse édesanyját, amihez
elég iszonyú gyorsan futnia, hogy visszalépjen az időben.
És minő meglepetés, anyuka életben marad, de Barry ezzel mindent hazavág, ami már akkor nyilvánvaló, amikor találkozik saját idétlen énjével, akit hívjunk csak Idétlen Barrynek, akit szintén Miller játszik, csak hosszabb hajjal.
Mivel megváltozott a múlt – egy furcsa csavarral a még korábbi múlt is -, nincs olyan szuperhős, aki az újra visszatérő gonosz kriptoni Zod tábornokkal (Michael Shannon) felvegye a harcot, csak a két Barry és a már visszavonult, régi Batman (Michael Keaton).
Hogy bonyolítsunk a képleten, Barry és Idétlen Barry helyet cseréltek, és az utóbbi megkapta az előbbi szuperképességét, aki így, képességek nélkül elég hülyén érzi magát. A kis társasághoz csatlakozik Superman unokatesója, az orosz tudósok karmai közül kimentett Kara Zor-El (Sasha Calle), aki nem teljesen érti, miért is kellene a Földet megmentenie, hiszen eddig nem bántak vele túl kedvesen. Mindebből jó nagy katyvasz sülhetne ki, pláne úgy, hogy a cselekmény jelentős része az egy évtizeddel korábbi Az acélember újrahasznosítása. És láss csodát, nem lett katyvasz!
Andy Muschietti uralni tudta ezt a káosz közeli állapotot, és szerencsére nem vette magát vagy ezt a kissé ingatag lábakon álló történetet túl komolyan, és szerintem ez volt a kulcsmomentum. Szokás mondani, hogy a DC moziverzuma túl sötét, kevésbé játékos, mint a rivális Marvelé, és erre a kritikára nyilván a rendező is figyelt.
Az eredmény egy kifejezetten könnyed, vicces darab lett,
ami ugyan nehézkesen indul, a két egyforma, de különböző korú Flash találkozása is elég döcögős eleinte, de amint megjelenik az erősen leharcolt old school Batman, onnantól rendesen beindul a dolog. Hiába, no, Michael Keatonra mindig lehet számítani, és Ezra Miller messze nem olyan idegesítő, mint amilyenre számítottam. Jól lép be a történetbe morcos Supergirlként Sasha Calle is, akinek fiatal kora ellenére meglepően erős jelenléte van a vásznon, és persze ott van Michael Shannon is a visszatérő Zod tábornokként, akit én bármiben, bármikor néznék.
A nagy kérdés persze az, hogy a fenti dicséretek mellett – vagy ezek ellenére akkor hová is esik a Flash – A villám, aminek az angol címe és magyar alcíme tök ugyanazt jelenti: a "remekül sikerült "vagy a "nem is lett olyan rossz, mint gondoltuk" kategóriába? Inkább az utóbbira szavaznék, még úgy is, hogy készségesen elismerem, hogy
a filmnek megvan a megfelelő érzelmi töltete is,
hála az anyukás szálnak, amit viszont a végén elég nehezen engednek el, de ennyi még belefér. Azért viszont pluszpont jár, hogy a végén a stáblista alatt az OK GO-tól a ’This Too Shall Pass’ című dala szól, amit imádok, és ennek dallamára zuhannak lassítva a film elején látott, a sokadik emeletről kizuhant babák és a kutyus. Bizarr, vicces, kreatív!
Értékelés: 7/10
