A Nem halok meget rendező Dér Asia neve onnan lehet ismerős, hogy 2021-ben mutatták be Anyáim története című dokumentumfilmjét, ami egy igen megosztó témáról, egy leszbikus pár örökbefogadásáról szólt. Az elmúlt években az alkotó Einspach Gábor műgyűjtőről, műkereskedőről forgatott, akit hasnyálmirigyrákkal diagnosztizáltak:

Az mindössze ennyi alapján is nagy biztonsággal kijelenthető, hogy

Dér Asia nagyon jól választ témát:

ahogy a leszbikus pár kálváriája, úgy Einspach Gábor útja is társadalmilag fontos üzenettel bír, és a korábbi filmben ábrázoltakhoz hasonlóan nemcsak tabudöntőnek, de kifejezetten különlegesnek számít forgatni róla. Az ugyanis, hogy egy rákkal küzdő ember betekintést enged a küzdelmébe, talán még annál is nagyobb ritkaság, mint hogy egy örökbefogadásra váró leszbikus pár igent mond egy dokumentumfilmes felkérésére.

Főleg, hogy a hős küzdelme kifejezetten kétesélyes; kivéve, hogy Einspach a diagnózis után

határozottan eldöntötte, hogy túl fogja élni

– és így is lett. Az esélyeket tekintve pedig mindez valami olyan felfoghatatlan dolog, amire talán a leginkább a csoda szó illene, és amelynek a folyamatát minden nehézségével, bizonytalanságával, nehéz, igénybe vevő és igen, vicces helyzeteivel együtt rendkívül felemelő figyelni.

Ahogy azonban az az Anyáim története esetében is történt, úgy a Nem halok megnél is

csak a témaválasztás volt tökéletes, a megvalósítás már kevésbé.

Ahogy arról a korábbi filmről szóló kritikában írtunk, abban az esetben a két legnagyobb probléma az volt, hogy a mű 1.) nem tárgyalta elég mélyen a témát és 2.) rengeteg mindent hagyott magyarázat nélkül, sőt, kifejezetten homályban.

Kritika az Anyáim történetéről

Lehet-e két anyja egy gyereknek?

A 7. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon debütált és most az HBO-ra is megérkezett Anyáim története megosztó dologról, egy leszbikus pár örökbefogadásáról szól. De hiába az izgalmas és aktuális téma, ha az alkotók mindenféle kockázatvállalás nélkül nyúlnak hozzá.

Tovább

Míg az előbbi probléma a Nem halok meg esetében egyáltalán nem áll fenn,

Nem derül ki például (vagy csak jóval később, egy elejtett félmondatból), hogy a főhősnek miért kell Heidelbergbe mennie megműttetnie magát, ahogy az sem, hogy miért nyit új galériát.

A betegség/gyógyulás és a munka mellett a filmben Einspach magánélete is megjelenik, és az alkotók megmutatnak olyan bájos apróságokat, mint mikor a férfi „kismajom” megszólítással ír valakinek levelet – de sosem tudjuk meg, kinek. Ehhez hasonlóan több beszélgetésnek is tanúi lehetünk közte és egy barátja között: és amikor a szóban forgó barát megfogalmaz egy elég súlyos állítást a főhős személyiségével kapcsolatban, a kritika csak úgy lóg a levegőben, mivel az illető nem kap rá esélyt, hogy bővebben is kifejtse.

„...ez elvileg nem egy nyomozós krimi, hanem egy dokumentumfilm.

Ennél a formánál igenis meg kell osztani, el kell magyarázni a dolgokat…” – olvasható az Anyáim története kritikájában, és mindez továbbra is igaz. A balladai homály nem fér össze a dokumentumfilmes formával, szóval vagy ki kéne fejteni azt, ami a képre kerül, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor inkább nem kéne beszerkeszteni a végleges anyagba.

További zavaró tényező a Nem halok meg esetében, hogy nem elég strukturált, gyakran elveszíti a fókuszt – mintha látszólag annyi lenne a koncepció, hogy követik a kamerával Einspachot. A strukturálatlanság, koncepciótlanság érzetét erősíti, hogy sokszor van ott a kamera akkor is, amikor nem kéne (a főhős egyik fia szemmel láthatóan sokszor érzi magát kellemetlenül a gép előtt), illetve az is, hogy gyakran mutatnak redundáns dolgokat (teljesen felesleges ötször ábrázolni a hányást – már egy után átjött az üzenet).

Ehhez hasonlóan nehéz megindokolni, hogy miért volt rá szükség, hogy a rendező időnként a saját hangját is belevágja a filmbe, ahogy Einspachhal beszélget – mindez szerencsére egyszer sem válik tolakodóvá, csak (az ötszöri hányáshoz hasonlóan) felesleges.

Hogy mindezen hibák ellenére mégis miért lenne muszáj mindenkinek látnia a Nem halok meget?

Egyrészt Einspach Gábor lenyűgöző személyisége miatt, ami annyira dominálja a filmet, hogy még akkor is érdemes lenne megnézni, ha fele ennyire lenne jó.

Másrészt azért, mert ma még mindig szégyellnivalónak számít egy betegségről beszélni, pedig adott esetben tényleg életeket menthet. A rák esetében fokozottan igaz, hogy a gyógyulással kapcsolatban sok minden fejben dől el, és nemcsak az érintetteknek, de tényleg mindenkinek jó lenne látnia egy pozitív példát, hiszen bármikor bárki érintetté válhat (ha valamire jó példa még a Nem halok meg, akkor „a betegség nem válogat” szomorú, de igaz közhelyére is).

Mindezt szerencsére felismerte a filmet forgalmazó Mozinet is, és a bemutató mellett

kész társadalmi kampányt gründoltak

a Nem halok meg köré. Nagyon ajánlott tehát a doku után vagy akár előtt megnézni azokat a videókat (néhányukat ebben a szövegben is elhelyeztük), amiket a Mozinet YouTube-csatornáján találunk,

és amelyeken a film kapcsán magán Einspachon kívül megszólal az őt kezelő onkológus és hospiceosztály-vezető, egy pszichológus és egy onkopszichológus is.