Az egész a Nyugaton a helyzet változatlannal kezdődött. Az Erich Maria Remarque regényéből készült és az író első világháború alatt szerzett frontélményeit feldolgozó film ugyan Oscar-díjat nyert, ám németországi bemutatóját hangos botrányok övezték. Az 1930. december 4-i berlini premierre barnainges náci rohamosztagosok törtek be a későbbi propagandaminiszter, Joseph Goebbels vezetésével, bűzbombákat dobáltak és egereket engedtek el, szétverték a berendezést és a kasszát, illetve rátámadtak a zsidó vagy zsidónak vélt nézőkre.

A történetnek ezt a részét sokan ismerik, de itt még messze nincs vége, sőt!

Kevésbé ismert, hogy a gyártó stúdió, a Universal Pictures nem adta fel, hanem egy évre rá újra kérvényezte a film német forgalmazását – egy erősen megvágott verzióval. Tegyük hozzá, a német hatóságokkal korábban is jó viszonyt ápoló stúdió eredetileg is megvágott verziót vetített itt, míg mindenhol máshol a vágatlan film  futott.

A kérelemmel a stúdió német születésű főnöke, Carl Laemmle szépen besétál egy csapdába:

az illetékesek azzal a feltétellel járultak hozzá az engedélyezéshez, ha a Universal ezt a vágott verziót forgalmazza mindenhol. A német nagykövetek és konzulok minden külföldi nagyvárosban ügyeltek arra, hogy a stúdió be is tartsa az ígéretét, és még az sem kerülte el a figyelmüket, amikor a távoli Salvadorban egy moziban az eredeti kópiát vetítették.

Bár Adolf Hitler csak 1933 januárjában került hatalomra, a minta már ekkor kialakult: a német hatóságok változtatásokat követeltek az adott filmen, ha azt sértőnek érzeték a német népre vagy éppen a náci párta nézve, és azt is elérték, hogy a filmet, aztán az egész világon így vetítsék.

Hitler közismerten nagy filmrajongó volt,

Greta Garbót például imádta, és A kaméliás hölgy vetítésén hosszú zokogásban tört ki. Egyik kedvence A hindu lándzsás (The Lives of a Bengal Lancer) című 1935-ös Gary Cooper film volt, ami szerinte az önfeláldozás követendő példáját mutatta be, de imádta Spencer Tracytől A bátrak kapitányát (1937) is, mert szerinte árja értékeket képviselt, és szinte mindent szeretett Walt Disney-től. A Führer, ha tehette, minden este megnézett egy filmet privát vetítőjében – ez a mennyiség komoly problémát jelentett személyzetének -, és kifejezetten szerette az amerikai filmeket.

Ezek a történelem legnagyobb gonosztevőinek kedvenc filmjei

Valószínűleg sosem találnátok ki, melyik mozgóképes alkotást indította el legszívesebben privát vetítőjében Hitler, vagy hogy melyik horrorért rajongott leginkább Kim Dzsongil észak-koreai diktátor.

Tovább

Ő és Goebbels már 1929-ben felismerték, hogy a hangosfilm mekkora propagandaértékkel bír, és amikor hatalomra jutott, különös figyelmet szentelt a témának – a nagy hollywoodi stúdiók pedig hamar a partnerei lettek, hiszen

Németország volt a legnagyobb külföldi piacuk.

A két világháború között 250 amerikai filmet mutattak itt be, de a nácik uralma alatt csak azt, amihez ők hozzájárultak.  Ahogy azt Ben Urwand The Collaboration: Hollywood's Pact with Hitler című, pont tíz éve megjelent, eddig nem ismert tényeket feltáró könyvében leírja, a gördülékeny együttműködés érdekében a stúdiók – elsősorban a Metro-Goldwyn-Mayer, a Paramount és a 20th Century Fox – már nemcsak kész filmeket, de még el sem készült alkotások forgatókönyvét  is benyújtották a német hatóságoknak. 1933-ban Hitlerék filmügyi nagykövetet küldtek Los Angelesbe, és innentől az illető, Georg Gyssling, a náci párt prominens tagja mondta meg Hollywoodnak, mi hogy legyen. Ő nem javasolt, tanácsolt, hanem követelt.

Ő érte el, hogy a német cenzúra mindenhová elérjen. Gyssling szavára kerültek le a zsidó művészek a stáblistákról, egész szálakat vágtak ki történetekből, és bizonyos filmek el sem készülhettek. A legfőbb fegyvere a német filmügyi törvény 15. cikkelye volt, amely szerint annak a stúdiónak az összes filmjét ki lehet tiltani Németországból, amely bárhol a világon olyan alkotást mutat be, amely Németországot negatív fényben mutatja be. Adott helyzetben

attól sem riadt vissza, hogy MINDEN amerikai film kitiltásával fenyegetőzzön,

és így érte el például, hogy Herman J. Mankiewicz The Mad Dog of Europe, című forgatókönyvéből ne készülhessen film. 1936-ra már olyan kevés amerikai film forgalmazását engedélyezték, hogy a nagy stúdiók a kivonulást fontolgatták, hiszen a német jelenlét már veszteséges volt számukra: a három nagy stúdió ebben az évben összesen csak 8 filmet mutathatott be. Az MGM ajánlatot tett a FOX-nak és a Paramountnak: kivonulnak, ha a többiek is ugyanezt teszik. A válasz nem volt - féltették a befektetéseiket.

Innentől kezdve még nagyobb engedményeket kellett tenniük, ha már maradtak. A szeretek egy asszonyt (Give Us This Night) című musicalhez új zenét írattak, mert a zeneszerző zsidó volt, a Kínai arany (The General Died at Dawn) című kalandfilmről levetették a rendező, Lewis Milestone nevét – nem bocsátották meg neki a Nyugaton a helyzet változatlant.  A Paramount odáig ment, hogy egy Paul Thiefes nevű közismert nácit foglalkoztattak tanácsadóként, hátha ezzel kicsit beljebb kerülnek. Az egyik legvisszataszítóbb incidens az volt, amikor az MGM egyik németországi vezetője a nácik nyomására elvált zsidó származású feleségétől, aki aztán koncentrációs táborba került. 1940-ig, Charlie Chaplin A diktátorának bemutatásáig egy olyan amerikai stúdiófilm sem született, amely kritikus lett volna Hitlerrel szemben vagy felemlegette volna a zsidókkal és más kisebbségekkel szembeni bánásmódot.

A háború kitörése nyilván azonnali szakítást hozott, gondolhatnánk, de nem. Az MGM Lengyelország megtámadása után 11 filmjének adta át a jogait, hogy támogassák a „német háborús segélyezést”, akármit is jelentett ez egy agresszor esetében, és csak egy évre rá, 1940-ben tiltották ki a hollywoodi stúdiókat a Harmadik Birodalomból – pedig ők még maradtak volna.