Miután Be’Tipul című sorozatának több mint egy tucat országban készült el a remake-je (a magyar verzió Terápia címmel ismert), az izraeli Hagai Levi lehetőséget kapott egy amerikai széria elkészítésére, a Terápia amerikai változatán, az In Treatmenten forgatókönyvíró-producerként dolgozó Sarah Treem oldalán. Ahogy arra a cím is utal, a 2014-ben indult A viszony egy házasságon kívüli kapcsolat krónikája, amihez az adja a pluszt, hogy az eseményeket mindkét fél szemszögéből megismerhetjük.

Treem megfogalmazása szerint munkájuk „a párkapcsolati drámák Rashomonja” (Akira Kuroszava A vihar kapujában című klasszikusa arról szól, hogy egy bűntényt négy szemtanú, illetve érintett négyféleképpen mesél el), ami abszolút megállja a helyét, mert a különböző perspektívák bemutatása nem kizárólag a cselekmény előrehaladását szolgálja: van, hogy ugyanazt a történést kétszer is megmutatják, hogy lássuk, mennyire különbözőképp emlékszik vissza találkozásuk történetére a férfi és a nő.

És a bűnügyi szál is megvan itt is, hiszen a keretet a kétféle meséhez egy rendőrségi kihallgatás adja, és csak fokozatosan derül ki, milyen ügyben is nyomoznak. Az első évad két nézőpontjához pedig (minden epizód egyik felét a férfi, a másikat pedig a nő meséje teszi ki) a második szezonban a házastársak szemszöge is csatlakozik. Így ismerjük meg a négygyerekes író és középiskolai tanár, Noah és a kisfia elvesztését gyászoló pincérnő, Alison megismerkedésének és viszonyának történetét, majd azt is, milyen hatással volt mindez a saját életükön túl Noah felesége, Helen és Alison férje, Cole sorsára.

A nézőpontok bővítése után a harmadik évadra a sorozat tovább tágítja a horizontot, többféle értelemben is. Egyrészt műfajilag bejön több börtöndráma epizód is, másrészt – az egyik új figurának köszönhetően – földrajzilag egészen Párizsig jutunk a karakterekkel. A negyedik szezonban a hősök egy része tovább költözik: az addigi New York-i, illetve New York állambeli helyszínek mellett ezúttal a cselekmény felében Los Angelesben járunk. És ez az az utolsó pillanat, amikor még élvezhető a sorozat.

A részleteket fedje homály, az évad végére mindenesetre az Alisont alakító Ruth Wilsont egy meglehetősen drasztikus húzással kiírják a szériából. Magával a fordulattal nincsen semmi probléma, sőt egy kifejezetten hátborzongató és megrázó sztoriról van szó – csak sajnos ezzel sikerült a 2019-es ötödik évadra teljesen elrontani mindent. Az is egy külön sorozatot, vagy legalább epizódot érdemelne egyébként, hogy miért is akart Wilson mindenképpen távozni a stábból (a színésznő ellenséges munkakörnyezetet és felesleges meztelenkedést emlegetett, továbbá azt, hogy a szóban forgó meztelen jelenetekre manipulációval vették rá, fő felelősként pedig a fent említett Sarah Treemet nevezte meg – további részleteket erről itt olvashatunk).

Ruth Wilson mellett pedig otthagyta a szériát még valaki a négy főszereplő közül: a Cole-t alakító Joshua Jackson. Az utolsó, ötödik évadra így kiesett a legizgalmasabb karakterek közül kettő, és maradt az elhidegült házaspár, Noah és Helen (Dominic Cooper, illetve Maura Tierney alakításában). Alison és Cole hiányát pedig az alkotók úgy próbálták meg pótolni, hogy a korábbi nézőpontváltások mellé markáns időugrásokat is beraktak. A korábbi évadokban is voltak ugyan flashbackek és flashforwardok, de azok jellemzően pár hónapos vagy néhány éves visszaemlékezéseket/előretekintéseket tartalmaztak. Ezúttal azonban a jelenben (továbbra is Los Angelesben) játszódó jelenetek mellett harminc évet lépünk előre az időben.

A jövőben (és mellesleg ismét az eredeti, első pár évadbeli helyszínen, az óceánparti nyaralóvároskában, Montaukban) játszódó szálban Alison lányát, a korábban csak kisgyermekként látott Joanie-t követhetjük, akit nem kisebb név formál meg, mint Anna Paquin. Akit azonban ez a fordulat reménykedéssel tölt el, nagyot fog csalódni. Ha jobban belegondolunk, Paquin utoljára akkor volt jó, amikor az Oscarját kapta, azaz gyerekként – és nem jó A viszonyban sem: végig ugyanazzal a morcos arckifejezéssel játszik, és egyáltalán nem sikerül elkapnia (amúgy sajnos egyáltalán nem jól kitalált) karaktere regisztereit.

Az pedig, hogy a sorozat eddigi jelenidejéhez képest harminc évvel később járunk, egészen hajmeresztő. Az eddigi párkapcsolati és karakterdráma helyett kapunk az arcunkba egy szabályos sci-fit, amiben külön mesterséges intelligencia szabályozza az otthonok oxigénszintjét, a főhősnő pedig a környezetszennyezés következtében pusztuló tengerpartokat kutatja.

De nincs sok köszönet a kortárs közegben játszódó részekben sem. Itt egyrészt teljesen feleslegen tovább bővül a mesélővé előlépő karakterek köre: olyan, addigi mellékfiguráknak lesznek saját nézőpontú cselekményszálaik, mint Noah és Helen négy gyereke közül a legidősebb, Noah iskolaigazgatója/volt barátnője vagy Helen szomszédja. Ami pedig a megmaradt két főhőst illeti, Noah és Helen karakterével sem igazán tudnak mit kezdeni az alkotók. A férfi valamiért több év után dönt úgy, hogy nem bírja elviselni, hogy volt felesége mással van, és kamaszfiús eszköztárral próbálja elvadítani új szerelmétől. De Helen is olyan új jellemvonásokat vesz fel, amelyek eddig idegenek voltak a figurától.

Az alkotók ezenkívül beleerőltetnek egy #metoo cselekményszálat is a sztoriba, amivel még tovább rongálják szegény Noah karakterét. Valami kis pozitívum egyedül a két utolsó epizódról mondható el: az utolsó előttiben a Los Angelesben tomboló tűz elől menekül együtt a két egykori házastárs, Noah és Helen, az utolsóban pedig a sok kínlódás után végül is sikerül szépen eldolgozni a szálakat, és nyugvópontra helyezni minden fontosabb figura sorsát. A viszonyt azonban ezzel együtt is azzal a figyelmeztetéssel ajánljuk, hogy a szuper kezdés után a végére készüljünk fel a legrosszabbra. Ami viszont mindvégig tökéletes, az a Fiona Apple által énekelt főcímdal, szóval ide is rakjuk, mert külön klipként is csodálatosan működik.