Képzeljük el, milyen meghökkentő lenne, ha a történelmünk egyik meghatározó alakját egy kék szemű olasz alakítaná egy magyar filmben. Ezt speciel nem kell elképzelnünk, mert megtörtént a Honfoglalásban, ahol Franco Nero játszotta Árpád vezért – csakhogy nálunk ez a szabályt erősítő kivétel. Amerikában ezzel szemben megtörténhet, és meg is történik, hogy egy életrajzi filmben a legendás dr. Martin Luther King Jr.-t, a feleségét, Coretta Scott Kinget, George Wallace kormányzót és Lyndon B. Johnson elnököt is egy brit színész alakítja. Ez volt a 2014-es Selma, de nem is kell olyan messzire visszamennünk, láthattunk azóta ausztrál Elvist (Jacob Elordi a Priscillában), ausztrál Barbie-t és Tonya Hardingot (Margot Robbie), brit Oppenheimert (Cillian Murphy) és Oppenheimernét (Emily Blunt), Ronald Reagant (Alan Rickman), Allen Ginsberget (Daniel Radcliffe), Steve Jobst (Michael Fassbender), Batmant (Christian Bale, Robert Pattinson), Supermant (Henry Cavill) és Pókembert (Tom Holland).

A tévében is hasonló a helyzet, lásd Millie Bobby Brown (Stranger Things), Andrew Lincoln, David Morrissey (The Walking Dead), Charlie Cox (Daredevil), Damian Lewis (Homeland: A belső ellenség) vagy Michael Sheen (Masters of Sex) esetét, olyan klasszikus példákról nem is beszélve, mint Dominic West, Idris Elba (Drót), Hugh Laurie (Doktor House) vagy Colin Farrell (True Detective).

A példák a végtelenségig sorolhatóak, és a jelenséget már a Selma idején többen szóvá tették, köztük Spike Lee, aki a képzettségbeli különbséget emelte ki, és Michael Douglas, aki úgy látta, hogy van némi krízis a fiatal amerikai színészfelhozatalt illetően.

Lássuk kicsit részletesebben, miért landolnak jó amerikai szerepek angol, ír, walesi, skót, ausztrál és kanadai színészeknél.

A háttér

Új Hollywood fénykorában még olyan amerikai színészek mutattak példát a következő generációknak, mint Marlon Brando, a method acting egyik legnagyobb mestere, akit olyan szigorú tanárok oktattak, mint Stella Adler, Sanford Meisner és Lee Strasberg. Mai utódaik – a 20-astól a kora ötvenes korosztályig – nem improvizációs gyakorlatokon pallérozódtak, hanem többnyire már gyerekként a kamera elé kerültek, és menet közben szereztek gyakorlatot reklámokban, sorozatokban, a szerencsésebbek vagy tehetségesebbek pedig filmekben, lásd Leonardo DiCaprio, Joseph Gordon-Levitt, Jennifer Lawrence, Reese Witherspoon, Keri Russell, Michelle Williams, Emma Stone, Michael B. Jordan vagy Zendaya példáját.

A mondás, mi szerint a gyakorlat teszi a mestert, itt is igaz, vagyis nemcsak színésziskolában lehet megtanulni a szakmát, de egy sorozatban is. Nem mindegy viszont, hogy mit várnak el a színésztől az adott szériában. Elég csak megnézni az amerikai és a brit televíziózás közti különbséget.

Ez természetesen általánosítás, de az amerikai sorozatok szereplőinek általában szebbnek, jobban öltözöttnek, jobban kommunikálónak kell lenniük, mint a tévét néző embereknek. Egy rendőrségi sorozat főszereplőjétől elvárt, hogy szuperzsaru legyen, egy jogi műsor sztárja akár fehérneműmodell is lehetne, a szappanoperák többnyire a gazdagokról, de legalább a felső középosztálybeliekről szólnak, az olyan szitkomokban, mint a Jóbarátok pedig alig látjuk dolgozni a szereplőket. Ülnek a kényelmes lakásaikban, és olyan poénokat dobálnak egymásnak, amit kilenc írónak egy hétig kellett finomítania

Ez nem könnyíti meg a fiatal amerikai színészek helyzetét. Ahelyett, hogy a különleges karakterekbe való belebújás képességét fejlesztenék, az a feladatuk, hogy mindig menőnek tűnjenek. Az a céljuk, hogy márkává váljanak.

Ezzel szemben a brit televíziózás alapja a sokszínűség. Egy fiatal színész az egyik héten cockney-i gengsztert, a következőn yorkshire-i farmert, a harmadik héten pedig az 1920-as évek földbirtokos nemességének tagját alakítja. Az ő feladatuk az, hogy valóságosnak tűnő karaktereket ábrázoljanak, a színészi “izmaikat” ezért rendszeresen dolgoztatják és fejlesztik. Az a céljuk, hogy kaméleonná váljanak.

Képzettség

Aki már gyerekként a kamera előtt áll, annak általában nincs igénye arra, hogy a színpadon is kipróbálja magát. A brit színészek viszont jó eséllyel megkapják a klasszikus képzést, ami védőhálót is jelent a számukra. Ha épp nincs megfelelő filmes szerep, még mindig ott van a színpad: valaki, valahol biztos színpadra állítja Shakespeare-t, Csehovot, Ibsent, ha nem is Londonban, de legalább egy vidéki repertoárszínházban. Ha nem is ez az adott színész álma, de alkalom a gyakorlásra. Az amerikai színészeknek kevesebb lehetőségük (és ösztönzőjük) van arra, hogy felfedezzék a klasszikus repertoárt, később persze lehet, hogy kipróbálják magukat a Broadway-en, de ez a tapasztalat fiatalon lenne számukra a leghasznosabb.

Lucinda Syson, a Sziriana, a Batman: Kezdődik! és a Mission: Impossible - Titkos nemzet castingdirektora így mesélt erről:

Tény, hogy De Nirónak, Pacinónak,  Gene Hackmannek vagy Jeff Bridgesnek sem volt hasonló háttere, de a 70-es évek termékeny filmes környezetében nem is volt szükségük rá, hogy a színházi repertoárral elégítsék ki alkotói vágyaikat, anélkül is tudtak művészként fejlődni. Ma hogyan kapja meg ugyanezt a hátteret az a színész, aki egy ifjúsági sorozatból egyből egy Marvel-produkcióba lép át?

Az említett nyilatkozatában Michael Douglas így foglalta össze a különbséget:  “Nagy-Britanniában komolyan veszik a képzést, míg az Államokban hivatalos képzés helyett inkább egyfajta közösségimédia-imázsra fókuszáló dolgoról beszélhetünk. Sok színész az imázs megszállottja lesz, ami behatárolja a színészi képességeiket."

Más szemlélet

A sztárságra ácsingózó, feltörekvő amerikai színészek történelmileg nem szívesen játszottak rosszfiúkat. Ez a trend egy időben megtörni látszott, lásd többek közt Brando (Egy vágy villamosa), vagy De Niro szerepválasztásait (Dühöngő bika), és úgy tűnt, hogy a fiatalabb amerikai színészek túlléptek azon a félelmükön, hogy a nem szimpatikus szerepek eljátszásával rontják az imázsukat, de ez ma már kevésbé jellemző. Szokatlan, hogy egy ígéretes fiatal színész úgy kezdi a karrierjét, hogy egy nyíltan rosszfiút játszik, ahogy Ben Foster tette a Börtönvonat Yumába (2007) című filmben. A legtöbb amerikai színész megvárja, amíg túljut a főszereplői korszakán, hogy igazi gazemberré, és ne csak antihőssé váljon.

A brit, ír, skót vagy ausztrál színészek nem ilyen finnyásak, ők tudják, hogy egy színész számára egy rosszfiú bőrébe bújni intenzív, semmihez sem fogható elégedettséget és örömet jelenthet. Ők ráadásul a színházi hátterük és a pragmatikusabb hozzáállásuk miatt tényleg játéknak fogják fel a munkájukat, az a fontos, hogy bele tudnak-e bújni egy izgalmas karakter bőrébe, nem pedig az, hogy mennyire passzol az adott figura az imázsukhoz.

Az akcentus

Természetesen régebben is kaptak nem amerikai – főleg brit – színészek főszerepeket hollywoodi produkciókban, de még az olyan nagyságok, mint Laurence Olivier sem erőltették meg magukat azért, hogy tökéletesen visszaadják az amerikai akcentust. És ezt nem is várták el tőlük, Olivier nemzedéke számára egy angol színész szerepe egy amerikai filmben általában az volt, hogy kölcsönözzön egy kis előkelőséget a stúdió kosztümös drámáinak. (A korai hangosfilmekben amúgy is olyan színházi dikciót használt mindenki, ami eleve britnek hangzott.) Sir Oliviernek is honfitársainak egyszerűen nem volt gyakorlatuk abban, hogy amerikaiul beszéljenek.

Ez a helyzet mára teljesen megváltozott, a fiatal színészek Nagy-Britanniában, Írországban és Ausztráliában az amerikai sorozatokon nőttek fel. Nap mint nap hallották az amerikai hangokat, és megtanulták utánozni az akcentusokat. Ez azt jelenti, hogy a legjobbak közülük átkelhetnek az óceánon, és egyenlő feltételek mellett versenyezhetnek a legjobb fiatal amerikai színészekkel.

Via: The Atlantic