Isten kegyelméből - François Ozon pedofil papokról mesél

Napjaink legjobb francia rendezője, Ozon tőle szokatlan módon megtörtént esetet dolgoz fel, amikor is három egykori áldozat fordul az őket megrontó pap ellen. Józan, sokrétű darab.

Az ilyen történeteket nagyon nehéz elmondani. Nehéz, mert maga a téma, a gyerekbántalmazás hihetetlenül érzékeny terület, és még érzékenyebb akkor, ha azt olyan papok követik el, akikre a szülők rábízták gyerekeiket. És persze nehéz, mert a papok mögött álló, azok bűneit rendre elhallgató és eltussoló egyházak ma is elképesztő hatalommal bírnak több értelemben is, tekintélyüknél, vagyonuknál, kapcsolati tőkéjüknél fogva. Könnyű viszont az őket vádolókat egyházellenességgel vádolni, elbagatellizálni a dolgokat, mondván, csak egy kis simogatás volt, így is felnőttek azok a gyerekek valahogy, vagy könnyű azt mondani, hogy az illető egy beteg ember, aki maga is segítségre szorul.

Jelen esetben tényleg egy beteg emberről van szó, aki segítségre szorul, de másfajta segítséget kap, mint amire valóban szüksége volt. Merthogy megtörtént esetről van szó, egy lyoni papról, - akit a filmben Preynat atyának hívnak, - derül ki, hogy évtizedeken át molesztált a gondjaira bízott kiscserkészeket. Egy sikeres, nagycsaládos banki tisztviselő az, aki véletlenül megtudja, hogy a pap, aki gyerekkorában szexuálisan zaklatta, még mindig gyerekekkel foglalkozik. A mélyen vallásos és talán kissé naiv férfi a pap feletteseihez fordul az ügyben, tőlük várva megoldást, akik csak hitegetik, de természetesen nem tesznek semmit, ám hamarosan újabb egykori áldozatok kerülnek elő, akik már nem olyan türelmesek és/vagy hiszékenyek, mint ő, és akik a nyilvánossághoz fordulnak.

François Ozon (Homok alatt, 8 nő, Utolsó napjaim) legújabb munkája, az Isten kegyelméből nem arról szól, hogy kiderülnek-e a pap és a neki falazó felettesei bűnei. Ozont, aki ezúttal egyáltalán nem rá jellemző filmet forgatott, nem ez érdekli, ő azt akarja megtudni, milyen indulat hajtja ezeket a férfiakat, hogyan élik meg felnőtt fejjel az egykori áldozat szerepét. Természetesen mindenki másként. Van, akiben az igazságérzet munkálkodik, és az a félelem, hogy mindez ma is megtörténhet, akár a saját gyerekeivel, van, akit a düh és a sértettség irányít, és van, akit egyszerűen felemészt az, hogy újra napvilágra került az ügy. Mert van, akiben olyan mélyek a sebek, hogy onnan már nincs visszatérés, még akkor sem, ha történetesen nem veti magát a folyóba az illető a szemünk láttára.

És az Isten kegyelméből - a cím a maga áthallásával a film egyik fontos momentumára is utal – ebben különbözik az olyan, szintén fontos filmektől a témában, mint például a Spotlight - Egy nyomozás részletei (2015). Hogy egyrészt elsősorban az áldozatokkal foglalkozik, másrészt számára az áldozat szó nem egy teljesen homogén és optimálisan arctalan csoportot jelöl. Attól még, hogy valakivel rossz vagy szörnyű dolgok történtek, attól, hogy áldozattá vált, még nem feltétlenül jó ember, de persze azon is lehet vitatkozni, hogy miként torzítja az adott ember személyiségét az átélt trauma – vagy az, ha nincs senki, aki segít neki ezt feldolgozni. Mert, bár az Isten kegyelméből a többi, jóval színesebb, játékosabb és sokszor harsány Ozon filmhez képest rendkívül egyszerűnek tűnhet, mégis rengeteg réteggel bír. Ott van a három férfi, akik a hátukon viszik az ügyet - Melvil Poupaud, Denis Menochet és Swann Arlaud alakításában -, és ott vannak a családtagok, szülők, feleségek, gyerekek, akik mind különbözően reagálnak a történtekre, ott vannak az esetet kötelességből kivizsgáló rendőrök, és ott vannak a papok. 

Ott van Preynat atya, akiről kiderül, hétévesen őt is megrontották, és aki többször jelezte feletteseinek, hogy beteg – nyilván segítséget is kérve -, ott van Lyon érseke, egy intelligens, megértő férfi. Akit talán tényleg megbotránkoztat az ügy, mégis az egyház érdekeit képviseli, nem a hívekét, nem feltétlen romlottságból vagy számításból, hanem a pozíciójából fakadóan. Mert Ozon nem ítélkezik, hanem feltár, arról beszél, milyen fontos egyáltalán beszélni, megosztani, megismerni mindezt, és a mérgező hallgatásnál minden jobb. A tévés dokumentumfilmekre jellemző múltbéli dramatizálást, a gyerekkori élmények felelevenítését viszont kihagyhatták volna - vagy jobban is megcsinálhatták volna.

Értékelés: 6/10