Kenneth Branagh végre forgatott egy jó Poirot-filmet!

Persze csak azzal a megkötéssel, ha a Poirot-film kifejezést hatalmas idézőjelek közé tesszük, mivel ennek az alkotásnak már vajmi kevés köze van az Agatha Christie által megteremtett univerzumhoz. Kritika a Szeánsz Velencében című premierről.

„Lehet, hogy nem lesz teljesen sz*r Kenneth Branagh következő Poirot-filmje?”

– tettük fel a kissé profán kérdést a Szeánsz Velencében előzetesének bemutatásakor itt a PORT.hu-n, és az erről beszámoló cikkünkben arra helyeztük a hangsúlyt (mivel már a trailer alapján nyilvánvaló volt), hogy Kenneth Branagh, a modern Poirot-sztorik rendezője és főszereplője harmadik Agatha Christie-adaptációját gyökeresen más taktikával valósította meg, mint a korábbi kettőt.

Miközben ugyanis a Gyilkosság az Orient expresszen és a Halál a Níluson esetében Branagh a – részben a korábbi feldolgozások miatt is – legnépszerűbb Christie-regények alapján dolgozott, addig most egy jóval kevésbé ismert történetet vett elő, a magyarul Ellopott gyilkosság, illetve Halloween és halál címmel is ismert Hallowe’en Partyt, az egyik kései, 1969-ben megjelent Poirot-krimit.

Ami ügyes húzás, mivel így kisebb támadási felületet biztosít a folyton az adaptáció hűségét számon kérő rajongóknak és kritikusoknak.


Az alkotó eltérő stratégiát választott a korábbiakhoz képest abban a tekintetben is, hogy az eddigi sztárparádék után, amikor csak úgy hemzsegtek az élvonalbeli filmcsillagok Branagh Poirot-ja oldalán Johnny Depptől és Michelle Pfeiffertől kezdve Gal Gadoton és Annette Beningen át Willem Dafoe-ig és Judi Denchig, ezúttal szintén ismert nevekkel dolgozott, de nem feltétlenül A-kategóriásokkal, így a végeredmény sokkal izgalmasabb lett, hiszen a színészek nem egyszerűen sztárstátuszuk miatt lettek kiválasztva, hanem mert valóban ők passzoltak a legjobban az adott karakterhez.

Ennek köszönhetően kifejezetten érdekes figura lett például Tina Fey karakán krimiírónője, Ariadne Oliver vagy Jamie Dornan poszttraumás stressz szindrómában szenvedő orvosa (a sztori az eredeti regény cselekményénél bő húsz évvel korábban, a II. világháború után, 1947-ben játszódik), és a spiritiszta szeánszot vezető médium is sokkal izgalmasabb így, hogy Michelle Yeoh játssza, mintha egy hollywoodi sztár formálná meg;

a mostanában inkább sorozatokban jeleskedő Kelly Reilly bevetése pedig az egyik legfontosabb szerepben kifejezetten merész húzás.

A hangsúly tehát a sztárkarizma helyett ezúttal a színészi játékra esik, s ennek megfelelően az is meglátszik, hogy Dornannel például dolgozott már együtt a rendező korábban a Belfastban, ahogy a gyerekszínész Jude Hill-lel is, aki egészen kiválóan teljesít itt is a kis Leo szerepében.

Tina Fey és Kenneth Branagh a filmben. Forrás: Fórum Hungary


A fentiekhez hasonlóan vadonatúj húzás az is, hogy Branagh az új Poirot-kalandba behozza az amúgy Agatha Christie-re nem igazán jellemző természetfelettit. A krimi nagyasszonyának ugyan jelent meg egy novelláskötete Az utolsó szeánsz címmel, amelyben a misztikus témájú elbeszéléseit gyűjtötték egybe, de viszonylag ritkán alkotott ebben az alműfajban – ahogy nem tartozik ide a Szeánsz Velencében eredetijéül szolgáló regénye sem: annak csupán annyi köze van a szellemek világához, hogy halloween idején játszódik, és egy gyerekek számára rendezett halloweeni mulatság indítja be a gyilkos eseményeket; egyebekben ugyanolyan realista, mint Christie legtöbb könyve.

A legdrasztikusabb változtatás azonban a korábbiakhoz képest, hogy miközben az első két film bizonyos, a rajongókat felbőszítő módosításokat leszámítva a sztorit tekintve alapvetően hűséges adaptáció volt (ha Agatha Christie világát alapjaiban értette is félre az alkotó), addig a Szeánsz Velencében olyan laza feldolgozás, ami inkább csak egyes motívumokat és cselekményelemeket használ fel az eredeti műből,

de egészében véve kicsit sem emlékeztet rá,

és végeredményben valami teljesen mást csinál belőle.

 

Olvasd el a Halál a Nílusonról írt kritikánkat is!

Tovább rombolja az Agatha Christie-féle mítoszt az új Poirot

A 2017-es Gyilkosság az Orient expresszen után a színészből lett rendező, Kenneth Branagh újabb népszerű Agatha Christie-adaptációban érti félre totálisan a krimi nagyasszonyának világát. Kritika a Halál a Níluson című filmről.

Tovább


„(…) nagyon izgalmas élmény figyelni,

ahogy Branagh dekonstruálja Agatha Christie univerzumát,

majd az alapjaitól kezdve építi újra – Christie-rajongóként ugyanakkor egyre nehezebb felismerni ebben a Poirot-ban régi kedvencünket” – írtuk a Halál a Níluson kritikájában, ezúttal pedig kijelenthetjük, hogy a dekonstrukciót illetően a rendező és forgatókönyvírója, Michael Green elmentek egészen a falig. Az eredeti Ellopott gyilkosság 13 éves kotnyeles Joyce Reynoldsából így lett középkorú médium, két, a regényben már a cselekmény előtt meggyilkolt/eltűnt karakterből az említett orvos és az események helyszínéül szolgáló velencei palazzo házvezetőnője,

az angol vidéki kisvárosban történt gyilkosságokból pedig klasszikus(nak tűnő) kísértethistória bosszúszomjas gyerekekkel és a holt lelkeket megidéző, rosszul végződő szeánsszal.

Ezt a paranormális fordulatot ráadásul Branagh olyan szinten a keblére öleli, hogy

a horrorfilmes tematikát a formai megoldásokba is átülteti:

a szó szerint hátborzongató effektek mellett gyakoriak az egészen a német expresszionizmusig visszanyúló extrém kameraszögek és olyan egyéb hatásos fogások, mint a körsvenk vagy az ún. Vertigo-effekt. A horrorisztikus témához és eszközökhöz pedig az alkotók ideális hátteret találtak a már említett velencei palazzo ősrégi járványok emlékével és nyugtalan szellemekkel teli falainak segítségével.

Forrás: Fórum Hungary


A helyszínnek köszönhetően az új Poirot-film egyszerre kapcsolódik a korábbi részekhez és különül el tőlük. Az elkülönülésről már részletesen volt szó, a kapcsolatot pedig az teremti meg, hogy a korábbi különleges helyszínek után (egy egész Európát átszelő luxusvonat, illetve egy nem kevésbé fényűző hajóút az egyiptomi piramisok tövében) a legendás belga magándetektív ismét egzotikus külföldi színhelyen nyomoz. Másrészt a palazzót körülvevő híres kanálisok miatt egy váratlan vihar okán ez a hely – az eredeti regénytől eltérően – ugyanolyan elzárttá és megközelíthetetlenné válik, ahogy a folyamatosan robogó vonat, a csak időnként kikötő hajó vagy egy másik híres Christie-regényben a néger fej formájú sziget.

Az egyetlen helyszín izgalma mellett ez a gesztus pedig azt is szépen megmutatja, hogy

egy kifejezetten ügyes húzással a nagy megújhodás közepette Branagh és alkotótársai azért azt, ami működött, meghagyták a korábbi filmekből,

és csak azokat a dolgokat vetették el, amelyekkel a közönségnek vagy a kritikusoknak problémájuk volt. A rendező nagyon érzékenyen reagált a visszajelzésekre, hiszen az első filmben többen azt a túlkapást vetették a szemére, hogy Poirot teljesen karakteridegen módon akcióhősként vetette bele magát az események sűrűjébe, a második filmben pedig az bosszantotta fel a népet, hogy – megint csak teljesen karakteridegenül – a kis belga nyomozó hősszerelmessé vált.


Ezúttal a háttér és a cselekmény ugyan a fent említett misztikumnak köszönhetően drasztikusan megváltozott, Poirot azonban olyan, amilyennek lennie kell: nem lóbál töltött revolvert, és nem keveredik romantikus ügyekbe – sőt, el is hangzik, hogy neki még barátai sincsenek. Mindennek a tetejébe az alkotók még azt is beleszövik az egyik párbeszédbe, hogy a figura korábban rendőr volt: ez eddig fájóan hiányzott Branagh Poirot-filmjeiből, amelyek tévesen I. világháborús veteránként hivatkoztak a karakterre, holott az az eredeti legendárium szerint épp a háború kirobbanásának évében szerelt le a belga rendőrségtől és menekült Angliába.

Az alkotó tehát – amellett, hogy az eredeti forrásanyag tekintetében mindent felrúgó hozzáállásával mond azért egy „fuck you!”-t az eddig az adaptáció hűségét számon kérő fanyalgóknak – úgy forgatta le a Szeánsz Velencébent, mint az okos lány a Mátyás király-meséből: meg is hagyta az eredeti receptet és módosított is rajta, hűséges is maradt Poirot figurájához és jelentősen el is tért a forrásanyagtól. S ahogy az a horrorfilmes hatásokból kiderülhetett, Branagh ezúttal sokkal több forrásból merített, mint Agatha Christie regényei,

de a korábban sok helyen látott megoldásokból sikerült olyan kreatívan dolgoznia, hogy ezúttal kivételesen tényleg kíváncsian várjuk az általa életre keltett Poirot következő kalandját.

 

Egy kis agytorna jöhet?

Mennyire ismered Poirot-t? – PORT.hu-kvíz

Legújabb kvízünkben Agatha Christie belga mesterdetektívjéről kérdezünk, különös tekintettel a történetek filmfeldolgozásaira, de az írónő életéről is felteszünk egy-két kérdést. Mellékeltük korábbi cikkeinket is, amelyekből puskázhattok.

Tovább