Ha a játszótéren, a boltban látunk egy magából kikelt gyereket, vállat vonunk, hogy biztosan nyűgös vagy nem kapott meg egy játékot, de mi van, ha a gyerek azt nem kapja meg, ami tényleg jár neki, és senki sem tud segíteni?
A szívszorító történet kis hőse a kilencéves Benni. Nem fiú, a neve Bernadett, csak azt úgy nem szereti, és sok minden mást sem szeret. Amúgy szeretetéhes, csak nehezen kezelhető kislány, aki nem találja a helyét a szülő nélkül felnőni kénytelen gyerekek között. Az állami szervezetek és szakemberek tanácstalanul egymás között adogatják őt, agresszív természetével ugyanis folyamatosan veszélyezteti környezetét és saját magát. Pedig csupán egyetlen dolgot szeretne: visszakapni az édesanyját – aki azonban lemondott róla. Lemondott róla lélekben és tettekben, de nem papíron, ezzel mindenki dolgát megnehezítve, aki csak segíteni akar a kislányon.
És persze, az ilyen filmek sajtószövegében rendszerint ott szerepel a „szívszorító” szó, ami rendszerint erős túlzás, de most nem, mert ha egy gyerekkel történnek szörnyű dolgok, az nyilván többszörösen hat az átlagemberre. Amivel persze lehet manipulálni a nézőt, sokan meg is teszik, de a Kontroll nélkül esetében egy percre sem éreztem azt, hogy Nora Fingscheidt rendezőnő a könnyeimre utazna, hogy szereplőit annak megfelelően mozgatja, miként érheti el velük a maximális hatást, pedig első játékfilmjét készítette el. Őszintén szólva, itt elég volt a kislány helyzetét megismerni, és persze magát a kislányt, és már megvolt a film, minden többi már csak extra volt. Az egyik segítő kísérlete, hogy Bennit egy három hetes erdei táborban szelídítse meg, egy ideiglenes örökbefogadó segítsége, az anya teljesen esetleges felbukkanása mind csavarnak a történeten, mert hát történet mégiscsak kell, de amit látunk, az töredékes, epizodikus és önmagához visszatérő.
Más filmnél ez negatív vélemény, erős kritika lenne, a Kontroll nélkül esetében azonban ez a mű konkrét szerkezete, működési elve, ami azt hivatott demonstrálni, milyen tehetetlenek ilyenkor az érintettek, és milyen nehéz ennek a gyereknek a helyzete. És Németországban vagyunk, nem valahol Közép-Európában, netán kis hazánkban, ezek jól képzett, feltehetőleg rendesen megfizetett, motivált szakemberek megfelelő intézményi háttérrel, de csodákra ők sem képesek, ha valami a család szintjén romlott el végérvényesen. És ebben persze van egy jó adag pesszimizmus is, de ez nem egy reménytelen film, mert megmutatja, hányan akarnak segíteni, és megmutatja a kislány jó, vidám, kedves, szeretetre szomjazó oldalát is.
És a főhős Helena Zengel valami elképesztő, mert képes egyszerre hozni a felsoroltakat, és egy elemi erejű dühöt és kétségbeesést, olyan érzéseket, amiket egy ennyi idős kislánynak nem is szabadna ismernie. Ő vagy elképesztő tehetség, vagy egy időzített bomba, vagy, ami legvalószínűbb, és legoptimistább verzió, a rendező volt képes eljátszatni vele mindezt hátborzongató hitelességgel.
Értékelés: 9/10
