Mire jó az internet? Kényelemre, a szabadság megőrzésére, mások megfigyelésére vagy saját hülyeségünk reklámozására? Ezt a kérdést teszi fel a film, majd elfelejt rá választ adni.
Kinek ajánljuk? Akik újoncként dolgoznak egy nagyvállalatnál és/vagy nagyon szerették Hermionét a Harry Potter filmekből.
Tom Hanks még 2014-ben kifejlesztette saját applikációját Hanx Writer néven, amivel egy régi írógéphez hasonlóan írhatunk szöveget. Szerették is a népek, és nyilván nem maga a színész írta rá a szoftvert, de így legalább elhisszük neki, hogy van némi affinitása a modern technológiához. Csakhogy nem Hanks A kör főszereplője, hanem Emma Watson, aki lelkes gyakornokként kerül a Szilícium-völgy egyik legnagyobb tech-óriáscégéhez, hogy ott különös hírnevet vívjon ki magának. A cég neve a címbéli Kör, és persze kicsit olyan, mint a Google, a Facebook és minden más együtt.
A Körnél dolgozni menő dolog, még akkor is, ha valaki, mint hősnőnk, Mae csak egy újonc az ügyfélelégedettségi osztályon. Jó a fizetés, rengeteg az egyéb juttatás, és itt mindenki vidám, nyitott, az itt dolgozók imádnak munka után is együtt lenni és mindent megosztanak magukról – és ez egyfajta elvárás is. A cég főnöke – ez volna a Steve Jobs-utánzat Hanks - ugyanis bőszen hisz a nyilvánosságban és az átláthatóságban, az információ szabadságában, az igazság bajnoka. Mae ezt el is hiszi, majd egy kisebb botlása után arra is hajlandó, hogy testén apró kamerával ő maga is teljesen „átlátható” legyen, és ezzel milliók számára lesz példakép.
Bár elég sokáig tart, mire a film rátér a lényegre, nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy a néző maga is kitalálja: egy profitorientált nagyvállalat nem lehet gáncsnélküli lovag, az információhoz való korlátlan hozzáférés pedig óhatatlanul az azzal való visszaéléshez vezet. Csakhogy James Ponsoldt rendező (Az élet habzsolva jó, Szárazon) ennél többet nem igazán tud mondani. Merthogy szerinte, ha jól értelmeztem, tök jó dolog, ha mindenki mindent lát és gyakorlatilag eltűnik a privátszféra, csak ne éljen vissza senki ezzel. Azt az evidenciát már nem is igazán tárgyalja, hogy nem mindenki 22 éves hipszter, aki a WC papírt is 3D-es nyomtatóval szerzi be, hogy nem mindenki teszi fel a netre a reggelijét és a macskája reggelijét. És az is tény, hogy nem mindenki okos vagy akar okosnak látszani azok közül, akik a netet használják.
Egy ponton túl, miután a fél világ a hősnő szemén keresztül lát mindent, mi a képernyőn látjuk a beérkező kommentek egy részét. A többség pozitív, vannak kétkedők és trollok, és van, akinek ez a konkrét közölnivalója: „Tavalyi sajtot eszek!”. És hát igen, szép dolog, hogy az internet valóban sokszor az egyetlen szabad információforrás, hogy megkönnyíti az életünket, és, hogy mennyi tudásanyag halmozódik fel a neten, de nem csak ebből áll az élet. Ponsoldt nyilván szeretett volna egy nagyon menő és nagyon mai témát találni, ami ráadásul a fiatalokat szólítja meg – és a hatalommal végül szembeszálló fiatal hősnővel talán egy kicsit az Éhezők viadala franchise sikere felé is kacsintgatott, de nem találta meg hozzá a saját hangját és történetét.
És, hogy Emma Watson megállja a helyét egy ilyen történetben? Nem feltétlenül. Ő mindig szimpatikus, de nem feltétlenül elég karizmatikus ahhoz, hogy akkor is egyedül vigye a vállán a filmet, amikor a történet éppen leül. Elhisszük neki, hogy lelkes újonc, de azt már nem, hogy képes bárminek is az élére állni vagy azt, hogy pont ő hozza meg a változást, pláne úgy, hogy nem is derül ki pontosan, mi is ez a változás. És egy szomorú adalék a filmhez: ez volt Bill Paxton utolsó szerepe, és mivel a főhősnő súlyos beteg apját alakítja, szomorú így látni.
Értékelés: 6/10
