A bérgyilkos pénzért öl, az orgyilkos pedig lehet, hogy meggyőződésből, bár egyikük sem a legszimpatikusabb szakmát űzi, de ne ítélkezzünk olyan könnyen.
Tudtad, kedves olvasó, hogy miért hordják a kanadai turisták feltűnő helyen, hátizsákon, kabáton vagy máshol azt a jellegzetes juharleveles zászlót? Hát nem azért, mert olyan rohadt nagy hazafiak, és ezzel kérkednek, amit egyébként sokan fel is rónak nekik, hanem azért, nehogy amerikainak nézzék őket. Ezt biztos forrásból tudom, és van is alapja a dolognak. Merthogy a külföldön tartózkodó amerikai állampolgárok a terroristák kedvenc célpontjai, ahogy ezt hősünk, Mitch Rapp is megtapasztalja. Aki pont egy terrortámadás előtt fél perccel kéri meg kedvese kezét az idilli tunéziai tengerparton, és mivel a lány a nagy kavarodásban a menekülés helyett azt a bölcs megoldást választja, hogy kiegyenesedve a pasija nevét kiabálja, jól le is lövik.
Ugrunk 18 hónapot, és Mitch már teljesen fluent arabul, keni-vágja a próféta életrajzának minden apróságát, hogy beépülhessen egy líbiai terrorista sejtbe – tekintettel a tényre, hány céltalan, elcseszett agyú honfitársa ment el dzsihadistának, ez nem is olyan lehetetlen fordulat. Csakhogy, mielőtt igazságot szolgáltathatna, közbeavatkozik a CIA, akik ezzel a lendülettel be is szervezik a magára magányos farkasként tekintő, tehetséges srácot. És, ha már beszervezik, elküldik a Cég legjobb kiképzőjéhez, aki embert farag belőle, de mielőtt befejeződne a kiképzés, kiderül, eltűnt egy nagyobb adag plutónium az orosz piacról, a vevők pedig jó eséllyel irániak, és a csapatnak sürgősen Isztambulba kell utaznia, ahol kiderül, hogy az események mögött a nagyszerű kiképzőtiszt előző tanítványa áll, aki ma már a Szellem művésznevet használja.
Ha a műfajnak vannak kliséi, azt itt mind felvonultatják. És mi a műfaj? Részben a kémfilm, részben a hidegháborús thriller, és persze egy kissé az akciófilm is, beleértve a James Bond-filmek látványos csavarjait és a Bourne széria már-már akrobatikus erőszakorgiáját, és ez itt mind felvonul, nem túl elegánsan, nem túl okosan és végképp nem eredeti módon, de legalább profi módon találva. A filmkritikus persze bosszankodik a teljesen nyilvánvaló logikátlanságok és hibák láttán – miért van jelen egy teljesen súlytalan londoni megbeszélésen a fél iráni kormány, és miért lehet csak úgy lenyúlni egy gyanúsított mobilját ott, ahol a CIA helyszínel, és ha lenyúlták, miért nem jelenti azt senki? Az átlagos néző viszont azt látja, hogy az akciójelenetek profin vannak megcsinálva, a helyszínek – Tunézia, Líbia, Isztambul és Róma – látványosak, a színészek pedig nem rosszak.
Az eddig tiniszínészként ismert Dylan O'Brien (Teen Wold, Az útvesztő) ugyan nem generációjának legjobbja, de meggyőző akcióhős. Szépen kigyúrta magát, de még mindig babaarca van, ami jó kontrasztot ad a szerephez, van egy szép perzsa színésznő, Shiva Negar, Michael Keaton pedig az, ami. Egy jó rendező kezében zseniális karakterszínész, különben egy sor modorosság, mint most is, de van olyan rutinos és karizmatikus, hogy ebben is élvezetes legyen. És ott van a sokszor lesajnált Taylor Kitsch, akin egy drága sci-fi-fantasy franchise bukott el – igen, a 2012-es John Carterhez nagy tervek fűződtek -, és aki most negatív főhősként egészen meggyőző, bár ha nagyon elgondolkodunk ezen, a motivációja viszont abszolút röhejes.
Szóval az Amerikai bérgyilkos korrekt és látványos, de se nem okos, se nem túl eredeti, amolyan egynek jó darab, amiben mindenki megdolgozott a pénzéért, kezdve az arab statisztáktól és a harckoreográfusoktól a trükkmestereken át a színészekig, de egyikük sem pont ezzel a filmmel fog dicsekedni évekkel később.
Értékelés: 6/10
