Időről időre előkerül egy „igaz történet alapján” készült hollywoodi produkció, amely alvilági figurák, drogcsempészek vagy szélhámosok életét dolgozza fel, rendszerint az illető emberi arcát mutatva be. Ilyen volt annak idején a Johnny Depp főszereplésével készült Betépve vagy legutóbb az Arany Matthew McConaughey-vel, és most itt egy újabb hasonló darab. A Barry Seal: A beszállító ugyanis nem menteget senkit, nem talál vagy gyárt kifogásokat hősének, igaz, pozitív szereplőnek sem feltétlen állítja be, csak elmeséli, mi hogyan történt.

Persze egy nagy fenét meséli el az igazat! Elég egy szimpla Wikipédia keresés, hogy kiderüljön, a történet rengeteg ponton eltér a valóságtól, például más kormányügynökségek játszottak fontos szerepet Seal életében, nem őt keresték meg, hanem ő jelentkezett náluk, illetve máshogy és máskor került szoros ismeretségbe a kolumbiai drogkartellel. Doug Liman (A Bourne-rejtély, A holnap határa) filmje azonban így is tökéletesen ragadja meg a lényeget: hogyan lehetett egy egyszerű kereskedelmi pilóta a nagypolitika fontos szereplője a nyolcvanas években. Miként állhatott Seal egyszerre kapcsolatban a panamai katonai diktatúrával, minden idők leghírhedtebb drogbárójával Pablo Escobarral, a nicaraguai ellenforradalmárokkal és azok halálos ellenségével, a sandinista kormánnyal, és hogyan csempészhetett annyi drogot és fegyvert az amerikai hatóságok orra előtt. Már ha hihetünk a forrásoknak, ami egy máik kérdés, hiszen rengeteg az ellentmondás az ügyben, lévén, hogy csak az nem hazudik, aki már nem él.

Maga a film sem teszi teljesen egyértelművé, mit tudott és mit kezdeményezett az amerikai kormány és a CIA, de a lényeg, hogy Seal az egyik nap még menetrendszerű járatokat vezet, a másikban apró, gyors repülőkön először baloldali gerillák állásait térképezi fel, majd hamarosan a Medellin kartell kokainját repíti be az Államokba, és mire kettőt pislogunk, már gépfegyvereket visz a nicaraguai kontráknak. És dagadtra keresi magát mindezzel – az igazi Seal valóban túlsúlyos volt, pláne az atletikus Tom Cruise-hoz képest, akin látszik, hogy elképesztően élvezi a szerepet -, és miközben az egyik kormányszerv pénzeli és irányítja, addig a másik nyomoz ellene. És a vidám kalandor jó sokáig képes ellavírozni ebben a helyzetben, de nem örökké.

Mert ez a Barry Seal – a karaktert már féltucatszor vitték vászonra, mindig másként – egyszerűen csak szereti a kalandot és a pénzt. Mindenben a lehetőséget látja, sosem mond nemet, és rendszerint meg is oldja a felmerülő problémát – igaz, gyakran nincs is más lehetősége. Van családja és egy szép felesége, aki fontos szerepet is kap, de ez nem húzza le a filmet, nem megy el a sztori a hálószobai dráma vagy a lélektani analízis irányába, és ez jó. Mert nem rágják a szánkba, hogy ez az ember azért keresett drogcsempészéssel egy jókora vagyont, hogy kivívja az apja elismerését – ez volt a Depp filmben például – vagy azért lett bűnöző, mert kiskorában trauma érte, ez az ember egy egyszerű kalandor.

Aki mellesleg rengeteg ember halálában és tönkretételében volt bűnrészes – mert ugye a fegyver és drogkereskedelem ezzel jár -, de Liman ebbe már nem megy bele. Sőt, igazából semmibe sem megy bele mélyen. Semmit sem tudunk meg Sealről, csak azt, hogy kedélyes és találékony pasas, de érdekes módon nekem ezzel kapcsolatban az égvilágon semmiféle hiányérzetem nem volt. Talán lett volna, ha nem köt le a teljesen korrekt módon összerakott történet tempója és eleganciája, a tökéletesen korhű környezet és az a teljes játékidő alatt bennem motoszkáló gondolat, hogy az egész hidegháború alatt, de különösen a Reagan korszak alatt a legnagyobb és legerősebb szuperhatalom, az Egyesült Államok külpolitikáját Latin-Amerikától a Közel-Keletig idióták szabták meg is irányították, és ehhez színtiszta kalandorokat használtak fel. És tartok tőle, hogy ez a korszak hamarosan újra visszatér.

Értékelés: 8/10