Ilyen lehetett az Így jártam anyátokkal Barney Stinsonja picike korában, aktatáskával, zoknitartóval, Rolex órával és cumival, kellemetlen modorral de arany szívvel.
Kinek ajánljuk? Akik már rég vágytak egy szórakoztató és eredeti rajzfilmre, ami nem valaminek a folytatása, és akik nehezen boldogulnak a testvérükkel.
Miért nem lepődnek meg a szülők, ha a kisbabájuk egész nap öltönyben, a kezében aktatáskával jár, mindent egyedül csinál és kedvére ugráltatja őket? Mert a babák olyan furcsák, válaszol a nagytesó, Tim aggodalmas kérdésére a nyilván elég tompa – vagy csak hullafáradt – anyuka és apuka, így élénk fantáziájú hősünkre marad, hogy kiderítse, mit akar a taxival érkező, modortalan jövevény. Merthogy biztosan akar valamit, különben nem sutyorogna valakivel a telefonon és nem tartana értekezletek más babákkal a nappaliban. Ja, és nem tudna pár hetes létére folyékonyan beszélni, nem inna kávét és nem olvasná a tőzsdei híreket.
Tom McGrath (Madagaszkár, Megaagy) új filmje már az első előzetesével is megvett minket, egyrészt mert baromi jó az alapötlet, amely szerint nem minden kisbaba cuki és szeretnivaló, sőt, másrészt mert emlékezetett rá, hogy a babák így is mindig palira vesznek minket, és sosem tudni, mi jár a fejükben. Avagy, ahogy egy bölcs ember mondta, olyanok, mint az apró drogosok, az egyik másodpercben nevetnek, a következőben sírnak és elviszik minden pénzedet. Ami viszont nem volt benne a Bébi úr előzetesében, az a rengeteg extra fantázia, ami megspékeli az amúgy sem éppen szürke történetet.
Tim képzelete mindent kiszínez, magát hol felfedezőnek, hol űrhajósnak vagy kalóznak, netán irodai nindzsának képzeli, az ő verziójában a kerti kergetőzés simán veri bármelyik James Bond-film akciójelenetét, és ez nagyon jót tesz a filmnek.
McGrath ugyanis folyton lebegteti, mi történik csakis a nagyobb testvér fejében és mi a valódi a világméretű összeesküvést illetően, amelynek célja, hogy az emberek a babák helyett inkább a cuki kiskutyákat szeressék, és valóban létezik-e egy hatalmas bébinagyvállalat.
A jó sztorihoz persze kellenek jó poénok is – a csúcs az, amikor heves cumirágással lehet „dimenziót váltani” -, és kell a tökéletes technikai kivitelezés is. A DreamWorkstől megszokott nagyszerű, jellegzetesen meleg színekben úszó animáció és szerethető figurák mellett ott van Hans Zimmer zenéje is, és az sem utolsó! És kell persze üzenet is, amit jó sokszor mondanak el, de ez egyáltalán nem baj: a szeretet nem véges összegű, ha valakinek sok jut, az nem jelenti automatikusan azt, hogy másnak kevesebb – ami nem feltétlenül így van, de elég, ha erre később jönnek rá a gyerekek.
És igen, a kisbaba tisztára olyan, mint Barney Stinson az Így jártam anyátokból, ugyanaz az arrogáns, mégis lenyűgöző stílus, csak itt nem Neil Patrick Harris az eredeti hangja, hanem a „reneszánszát élő” Alec Baldwin,
Értékelés: 9/10
