Kinek ajánljuk? Akik szeretik az életrajzi filmeket, az amerikai történelmet és/vagy a Kennedy család történetét, és persze azoknak, akik kíváncsiak, milyen filmek – és színésznők – versenyeznek idén az Oscarért!

1963. november 22-én valaki, jó eséllyel egy Lee Harvey Oswald nevű, zavaros múltú férfi lelőtte a Dallasba látogató amerikai elnököt, John Fitzgerald Kennedyt, majd hamarosan Oswalddal is végzett egy, a maffiához köthető pasas, amiről aztán rengeteg elmélet, könyv és persze film született. A Pablo Larraín (El Club, No, Tony Manero) rendezte Jackie nem tartozik ezek közé, a film nem firtatja, ki és miért ölte meg az USA legfiatalabb megválasztott elnökét, hanem kizárólag az özvegyre koncentrál – és ő is nagyon izgalmas téma.

Jacqueline Bouvier Kennedy korának ünnepelt alakja volt, az első modern celebek egyike, aki sokat is tett azért, hogy alakítsa a róla alkotott képet. First Lady-ként nagy társasági életet élt, művészeket pártfogolt, hatalmas átalakításokat végzett a Fehér Házban, aztán egy nap ott találta magát özvegyen, még mindig véres ruhában, miközben pár óra alatt már be is iktatták az új elnököt, ő pedig azt sem tudta, hol lesz egy hét múlva a két gyerekével.

Ezt a pár napot, egész konkrétan a merénylet és a temetés között eltelt nagyon rövid időszakot fedi le Larrain három kategóriában is – legjobb női főszereplő, legjobb zene és legjobb jelmez – méltán Oscar-jelölt munkája.

Hősnőnk elsősorban nyilvánvalóan a praktikus teendőket intézi – amiben segítségére van elhunyt férje testvére, a később szintén meggyilkolt Bobby Kennedy -, de már ekkor azon fáradozik, hogy férje eszmei örökségét építse. És a sajátját is, hiszen már korábban is az „uralkodó család” tagjának tartotta magát, most pedig ki kell költöznie abból az otthonból, amit rengeteg munkával újított fel és újított meg. Kemény nőről van szó, akinek ugyan már nincs semmiféle eszköz a kezében, hogy érvényesítse akaratát, mégis eléri azt, amit akar, Natalie Portman pedig tökéletesen hozza ezt a nőt, akire fizikailag ugyan nagyon kevéssé hasonlít, de mostani teljesítménye alapján még azt is elhiszem neki, hogy képes hitelesen megjeleníteni Ferenc pápát és Donald Trumpot is.

Tulajdonképpen egyszerű filmről van szó, aminek szép keretet ad egy interjú, amit Jackie jóval a merénylet után ad egy újságírónak, és amiben ha önmagát is kontrollálva, de őszintén beszél az érzéseiről, és adott egy szándékosan töredezett szerkezet, amelyben ennek a pár napnak  minden fontos momentuma megjeleníti. Az egyszerű azonban lehet nagyszerű is, Larrain nagyszerű érzékkel jeleníti meg a történelmi pillanatot, a kor hangulatát és a szereplők legfontosabb vonásait, és azt is tudja, mikor „süsse el” a merénylet pillanatait – és amikor végre megteszi, az sokkolóan hat , ahogy azt is mesterien teszi, hogy JFK közismert hűtlenségét is csak egy fél mondattal intézi el. Eközben egy percre sem veszi le a tekintetét hősnőjéről, aki az egyik pillanatban olyan, mint egy válságmenedzser, a másikban pedig egy Shakespeare-dráma hősnője.

Ez egy jó színésznőnek roppant hálás feladat, Natalie Portman pedig több mint egy jó színésznő. Tudja, mikor kell arcjátékkal, testnyelvvel vagy hanghordozással érzékeltetni, mit érez vagy azt, mit akar mutatni magából a hősnő – a film szerencsére feliratos -, és az az Oscar nagyon megérdemelt lenne. Igaz, a nagy kedvenc idén Emma Stone és a Kaliforniai álom, de Portmannak is kijárna! Egyedül Robert Kennedy, Peter Sarsgaard hagy maga után némi hiányérzetet, részben azért, mert Sarsgaard nem élete alakítását nyújtja, amiben nyilván kevésbé segítette a jellegzetes Kennedy fogsor, amit hordania kellett, részben azért, mert Bobby alakját a rendező szándékosan lebegteti. És egy kis érdekesség, a történet rosszfiúja, az új elnök, Johnson ügyintézője, Jack Valenti később Hollywoodban csinált karriert, ő lett a nagyhatalmú korhatár bizottság, a Motion Picture Association of America feje.

Értékelés: 8/10