Az amerikai elitkatonák egy bosnyák tó mélyén keresik a nácik aranyát, de teszik mindezt olyan ráérősen, hogy egy ponton azt hittem, művészfilmet látok.
Kedves olvasó, mit tennél, ha elvetemült náci lennél, közelegne a háború vége és vele a számonkérés, neked pedig egy hatalmas szállítmány aranyat kéne elrejtened, amit Franciaországból raboltál el? Átvinnéd az aranyrudakat a mindkét országhoz közel eső Svájcba, ahol már amúgy is rengeteg pénzt őrzöl? Elrejted az Alpok mélyén egy barlangban, ahol később könnyen hozzáférhetsz? Netán tengeralattjáróval Dél-Amerikába menekíted, ahová hamarosan sok háborús bűnös menekül? Egyik sem, hanem a leghosszabb útvonalon elviszed a partizánoktól hemzsegő Balkánra, egy isten háta mögötti bosnyák kisvárosba, ahová vissza se találnál, mert teljesen hülye vagy és egy B-kategóriás akciófilm mellékszereplője, de az is csak a bevezetésben.
A lényeg, hogy van náci arany, 300 millió mai dollár értékben, de lent egy bosnyák tó mélyén, mert a partizánok belerobbantották - elsősorban a németeket, - de ment velük az arany is. Csakhogy a bosnyák tó jelenleg – 1994-ben – a lázadó szerb erők által megszállt területen fekszik. Itt vigyáz a törékeny békére egy csapat amerikai haditengerészeti kommandós, bár filmünk elején éppen egy háborús bűnös szerb tábornokot kerítenek kézre, egy olyan nyitányban, amit egy az egyben a című Bond-filmből kölcsönöztek. Igen, ahol Bond áthajt fél Moszkván a lopott tankban. Aztán kiderül, hogy az egyik faszagyerek kommandós beleszeretett egy bosnyák pincérlányba, aki tud a kincsről, sőt, azt is tudja, pontosan hol van, és megszületik a terv. Ami meg tisztára olyan, mintha a Kelly hőseiből nézték volna ki.
Én bármikor igent mondok egy jó kis kincsvadászos kommandósfilmre, a Sivatagi cápák a legnagyobb kedvenceim közé tartozik, amihez persze két dolog kell, a kincskeresés és az akció. Ahogy az a bevezetőből biztosan kiérződik, az itteni keresgélés nem túl hiteles, azon túl, hogy a legtöbb nézőnek felcsillan a szeme a „nácik aranya” szóösszetétel kapcsán, az akció pedig, hát, hogy is mondjam, kicsi és kevés. Néztem az órámat: ha leszámítjuk a felvezető tankos kergetőzést, majdnem egy és negyed óra telik el, mire hőseink egyáltalán feltűrik az ingük ujját, és tényleg leereszkednek a sötét tó vizébe. Ez pedig elég ráérős tempó, pedig nem mondhatjuk, hogy a forgatókönyv megírásában is részt vevő és egyben gyártó Luc Besson ne értene egy gyors, ritmusos akciófilm felépítéséhez és levezényléséhez.
Persze Besson futószalagon ontja magából az ilyen filmeket, és van köztük, ami jobb, van, ami kicsit gyengébb, és ez itt az utóbbiak közé tartozik, ahogy főhőse, Sullivan Stapleton sem éppen az élvonalból került ki. Tud ő karizmatikus lenni, ahogy a még odahaza, Ausztráliában készített Animal Kingdomban is remek volt, de akcióhősként nem ragyog, ami a 300 - A birodalom hajnalában is kiderült. Ő inkább tévébe való, és mit tesz isten, ő az egyik arca a Válaszcsapás című angol akciófilm-sorozatnak, és a Renegátok tulajdonképpen pontosan olyan, mintha annak az egyik epizódja lenne. Korrekten összerakott, nézhető, de kicsit olcsó, kicsit szürke és nem túl fantáziadús. Az egyetlen üde színfolt az Oscar-díjas J.K. Simmons ripacskodása, ő annak az amerikai elitosztagnak a parancsnoka, amelyben csak mutatóban vannak amerikai színészek.
A rendező Steven Quale egyébként bő egy évtizede együtt dolgozott James Cameronnal A mélység szülöttei című mélytengeri dokumentumfilmen, és ott nyilván tanult egyet ’s mást, mert a vízalatti felvételek nagyon jól néznek ki.
Értékelés: 5/10
