Ha fogjuk a Trónok harca olcsó verzióját, és ráöntjük az Alice Csodaországban fantáziátlan változatát, jól felrázzuk az egészet, megkapjuk Matteo Garrone sajátos hangulatú fantasy-horrorját.
Erről a filmről őszintén szólva akkor hallottam először, amikor felkerült a megjelenési listára, pedig Matteo Garrone rendezte, akit már csak Gomorra (2008) című maffiafilmje miatt is ismerni kell, és olyan sztárok játszanak benne, mint Salma Hayek, Vincent Cassel vagy John C. Reilly és Toby Jones. És ha az ember nem hall semmit egy olyan filmről, amiről kellett volna, az rég nem jó jel. És a Szörnyek és szerelmek esetében nem azért nem volt semmiféle visszhang, mert még 2015-ben készült, hanem azért, mert egy zavaros, sokszor önmagával sem összhangban lévő, olcsó Trónok harca utánzatról van szó, amit jó eséllyel több, egymással soha nem találkozott, különböző vágó rakott össze. Én nem tudtam mit kezdeni vele.
Adott rögtön egy királyné (Salma Hayek), aki mindenáron gyereket szeretne, amihez urának meg kell ölnie egy óriási albínó gőtét a tenger fenekén egy olyan búvárruhában, amibe nem megy be levegő. Naná, hogy meghal az önfeláldozó uralkodó, akit senki sem sirat meg, de az asszonyka ehet az állat húsából, amitől kiugrik a hasából egy albínó újszülött – csakhogy egy ugyanolyan gyereket szül a szolgálólány, akinek a bizarr fogást el kellett készítenie. Ebből bonyodalmak lesznek. Abból is, hogy egy másik királyság feje (Toby Jones) elhanyagolja kissé idegesítő lányát, hogy borjúra hízott bolhájával foglalkozzon, majd a lányt egy balul elsült lovagi kihívás után kiházasítja egy erőszakos ogréhoz. És ez is okoz némi gondot, ahogy az is, hogy egy szintén másik ország kangörcsben fetrengő uralkodója (Vincent Cassel) rá akar mászni egy nőre, akinek csak a hangját hallotta, de aki valójában vén és ronda, de ki akarja használni a helyzetet.
Adott lenne egy bizarr, kissé kitekert látásmód, ami a tündérmesék legsötétebb oldalát mutatja be, és ezzel nincs semmi baj, mert ezeknek tényleg mind van egy kegyetlen vonása, de ezt bemutatni komoly kihívás. Egy dolog, hogy sok pénz kell hozzá, ami láthatóan nincs meg – a tengeri szörny például konkrétan elromlott, amikor a rendező fia a haverjaival játszott vele, és nem volt pénz egy újra -, de még így is összejött pár szépen megkomponált rész, másik dolog, hogy kell ehhez érzék és tehetség. Mert nem lehet minden fantasy mellé egy Peter Jacksont állítani, de nem árt, ha a rendezőnek jól áll a műfaj, ismeri annak fogásait és átlátja, miként lehet a papíron jól mutató kalandokat a vásznon még látványosabban ábrázolni. És hiába ért Garrone a modern olasz társadalom bemutatásához, és hiába veretes az alapanyag, a XVII. századi történetíró, Giambattista Basile Pentameron című „mesekönyve”, az egész nem áll össze.
Nem tudjuk, a három királyság milyen viszonyban áll egymással, pedig többször is látjuk együtt az összes szereplőt, sokszor nem érteni, mi történik, mert nem tudunk mindent vagy nem logikus, ami történik – mondjuk, valakit kidobnak egy ablakból, és egy erdő közepén landol -, és főleg követhetetlen, hogy most mit is nézünk. Mesét? Horrort? Fantasyt? Mert lehet keverni a műfajokat, sőt, néha egészen fantasztikus dolgok sülnek ki az ügyes keveredésből, de itt csak zavaró, amit látunk. Ami hol vicces, hol bizarr, hol gusztustalan, hol unalmas. Ebben a felállásban még a tényleg elképesztő tehetségek és/vagy rutinos sztárok is alulteljesítenek. Vincent Cassel sosem volt még ilyen rossz, pedig imádom minden filmjében, Salma Hayek harmatgyenge, egyedül Toby Jones szórakoztató valamennyire, de ő egy zseni.
Értem, hogy rémes, önző, kegyetlen és ostoba embereket kell eljátszaniuk, de jó lett volna, ha ezekben a karakterekben van valami kézzelfogható vagy átérezhető is, de nincs, amihez még jön az a kellemetlen, „miért gondolták, hogy jó ötlet olyasmit csinálni, mint a Trónok harca?” érzés is. Pedig a film 2016-ban ott volt Cannes-ban és a fődíjért versengett, és nem értem, hogy került oda, Vagy hogy került most a mozikba?
Értékelés: 3/10
