Hivatalosan csak 149 perc az új megarobot eposz, de olyan, mintha egész nap tartana, olyan sok irányba megy el a történet, annyi benne a stílus és hangulatváltás és főleg a robbantás. Aki robbantásra gerjed, nézze meg!
Kinek ajánljuk? Akiknek attól már jó egy film, ha sokat robbantgatnak benne, a történet pedig negyedleges fontosságú.
Van a kislányom ovis csoportjában egy kisfiú, a Borisz. Aranyos, nagyon ügyes gyerek, rengeteg energiával, amit gyakran fordít mások csesztetésére, de ez most lényegtelen. Ami lényeges, hogy imádja a Transformers játékokat. Gondolom, szeretne egy igazit is magának, azzal jó sok mindent szét lehetne verni. Vagy, ha éppen olyan jó napja van, megmenthetne vele másokat, de az önmagában is tök jó, hogy egy jellegtelen autó pár mozdulattal szuperklassz harci robottá alakítható. Michael Bay és a Transformers filmek készítői az ilyen gyermeki lelkületet várják el a nézőktől.
A kedves nézőt persze gyakran nézik enyhén értelmi fogyatékosnak, de minimum éretlennek, ettől még lehet jó filmet csinálni, a nagy baj az, ha az adott munka készítői teljesen eltévednek saját filmjükön belül, miközben végig úgy csinálnak, mintha valami istentelenül profi dolgot tennének le elénk az asztalra. Persze az „eltévedést” simán írhatnánk másnak is, de a Transformers: Az utolsó lovag tényleg nem tudja magáról, hová tart és mit akar – vagy nem érdekli, mondván, ha elég látványos és jó a marketing, az emberek úgyis beülnek rá. Aláírom, nem lehet könnyű egy ötödik részt is legyártani egy amúgy sem túl mélyenszántó darabhoz, de jól megfizetett, rutinos szakemberekről beszélünk.
Merthogy négy forgatókönyvíró is szerepel a stáblistán, és nyilván legalább ugyanennyi dolgozott úgy, hogy nem írták ki a nevüket, de mintha sosem egyeztettek volna a történetszálak ügyében, csak a vágóasztalon kezdtek tanakodni azon, hogy akkor mindez hogy illik össze. Tanakodtak, vakarták a fejüket, kicsit zavartan köhécseltek, aztán azt mondták, má’ ne nyúljunk bele, jó lesz ez így is, úgyis a robotok miatt vesznek jegyet a népek. Ez szimpla hanyagság, arra viszont nehéz magyarázatot találni, miért lopkodták össze a sztori legalább felét máshonnan.
A Transformers 5 konkrétan a Gladiátor nyitójelenetével indít, aztán átvált az Artúr mondakörre, majd jön egy kis Gyűrűk ura – a lusta filmesek mindig innen kölcsönöznek -, majd ugrunk egyet, és már a Da Vinci kódnál járunk, de van egy kis Hét mesterlövész, Öngyilkos osztag, a 200 éves ember, és majd elfelejtettem, némi District 9 és Chappie is. Persze ennyi hozott anyag mellett nem csoda, hogy minden egy nagy katyvasz lesz, ami hol teljesen idétlen vígjáték, hol véresen komoly filmes disztópia, hol szuperhős- vagy kommandósfilm, hol pedig szörnyfilm akar lenni. Nekem már az első résznél is problémát okozott a különböző alakváltók megkülönböztetése, és ez most sincs másként, így az amúgy is zavaros és bántóan hosszúra nyújtott – 149 perces – történet során gyakran vesztem el magam is.
Merthogy a kora középkori nyitás után, amiből a korábbi filmeknek kissé ellentmondva és némi meglepetésként megtudjuk, hogy a Transzformerek 1500 éve velünk vannak és segítenek a jóknak, csak valahogy mindig lemaradtak a fotókról, egy roncstelepen kezdünk a tiltott zónában. Azért ott, mert az alakváltókat betiltották, pedig egyre több érkezik a bolygóra, ám egy helyes spanyolajkú kislány segít nekik, a már korábban megismert Mark Wahlberg pedig neki segít. Aztán valahogy eljutunk Oxfordba, majd London, ahol előkerül egy hóbortos angol lord (a magát a filmben láthatóan kissé furán érző Sir Anthony Hopkins) – ha hiszünk a filmeknek, minden angol főrend kicsit zizi, különben megfosztják őket a rangjuktól – és egy dögös professzornő (Laura Haddock) is, Wahlberg pedig velük társul, az aranyos kislány meg teljesen elfelejtődik, ahogy mások is. Sietniük kell, mert a Föld ismét óriási veszélybe került, ám most nem a kormánnyal valamiért egyezkedő Megatron jelenti a fenyegetést, hanem a halódó bolygóját, a Kryptont, akarom mondani Kibertont megmenteni igyekvő, memóriamosott Optimus fővezér.
És persze a két robot a lényeg, a film akkor érzi magát jól, amikor ezek és társaik végre egymásnak eshetnek. Ehhez Michael Bay tényleg remekül ért, ha robbantani kell, ha fém a fémnek csattan, azt ő tökéletesen tudja, annyira, hogy tényleg belesüketül az ember, és a dolog más szempontból is praktikus. Ha emberek csinálnák azt egymással, amit ezek itt, akkor aligha kaphatott volna a Transformers 5 is 12-es korhatár karikát, és akkor a filmesek is búcsút inthettek volna a potenciális nézők majd’ felének. Így viszont orgiát ülhet az erőszak, ám nem folyik vér, nem szakadnak le igazi végtagok, sőt, a darabokra szedett alakváltók sokszor képesek újra összeállni, és még vicces dolgokat is mondanak közben. Hát nem erről álmodik minden őt éves kisfiú?
Értékelés: 3/10
