Két háborús veterán a maguk módján áll bosszút a rajtuk meggazdagodott nyerészkedőkön, a hazafias gesztusokat puffogtató politikuson és a közönyös hazájukon, Franciaországon!
A második világháború embertelensége valahogy felülírta az első világégés hasonló borzalmait, az valamilyen módon sokkal távolabbi, elvontabb történetté vált, és ez persze a filmművészetre is igaz. Az első világháborúnak nincs meg a saját Ryan közlegény megmentése, legfeljebb a sokszor feldolgozott Nyugaton a helyzet változatlant lehet megemlíteni és Stanley Kubricktól A dicsőség ösvényei híres, a maga korában bravúrosnak számító rohamjelenetét. Amiben egyébként francia katonák indultak hiábavaló támadásra a német állások ellen, csakúgy, mint a Viszontlátásra odafönt elején.
Az I. világháború nyugati frontján a harcok leginkább a francia hadsereget kezdték ki. Bár a németek és az angolok is hatalmas veszteségeket szenvedtek az éveken át húzódó állóháborúban, a franciák saját földjükön, saját elveszített területeikért harcoltak, iszonyú véráldozatot fizetve a semmiért, még egy győztes ütközet is csak pár kilométernyi előrejutást hozott több tízezer emberélet árán. Az 1917-es nagy reményekkel kecsegtető, végül kudarcba fulladó Nivelle-offenzíva után a francia gyaloghadosztályok majd felében zendülés tört ki, a csapatok megtagadták a frontszolgálatot vagy birkaként bégetve vonultak a lövészárkok felé, ami jól mutatja, mennyire elegük volt mind az öldöklésből, mind saját inkompetens, csak dicsőségre és kitüntetésekre áhítozó, őket semmibe vevő tisztjeikből. Ez adja az egyik főszerepet is eljátszó Albert Dupontel filmjének hátterét és kiindulópontját is egyben.
Két egyszerű közkatona, a fiatal, jó családból származó Édouard és a veterán Albert pár órával a fegyverszünet előtt indul rohamra dicsőségvadász főhadnagyuk parancsára, ahol ellövik Édouard alsó állkapcsát. A szörnyű sérüléstől eltorzult arcú fiatal férfi arra kéri bajtársát, ne küldje vissza a családjához, inkább nyilváníttassa halottnak. A két férfi ezután különös vállalkozásba kezd, a sérült Édouard rajztehetségét és Albert könyvelői múltját kihasználva az államnak és különböző önkormányzatoknak hősi emlékművek tervét árulják, amiket sosem építenek meg, csak a megbízási díjat vágják zsebre. Csakhogy Édouard, aki különleges maszkokat készít magának, amelyek egyrészt elfedik sérülését, másrészt kifejezik érzéseit, saját terveket dédelget, miközben feltűnik a fiú családja, és előkerül a vérszomjas egykori parancsnok is.
A Pierre Lemaitre odahaza rendkívül népszerű, Goncourt-díjas, sokáig megfilmesíthetetlennek tartott regényéből mégis elkészített film sok szempontból a hasonló témával foglalkozó Hosszú jegyesség (2004) grandiózus vizualitását és furcsa sikertelenségét juttathatja eszünkbe. Merthogy a Viszontlátásra odafent nagyon sokat akar, de keveset tud elmondani. Ott van a háború borzalma, az érzelmi és fizikai roncs túlélők fájdalma, a társadalom közönye, benne van egy szélhámos sztori és egy családregény is, egy művész és egy másik szálon egy szürke kisember önmagára találása és még sok minden más, miközben persze az adott kort is ábrázolni kell, ami hatalmas munka és vesződség. És Dupontel össze is hozott egy korrekt, színes, látványos és helyenként nagyon izgalmas filmet, amiből csak egy dolog hiányzik, az igazi dráma. A történet ugyanis az igazi tragikus hős, a megnyomorított Édouard - Nahuel Pérez Biscayart (120 dobbanás percenként) – helyett a rendező által játszott Alberttel foglalkozik, aki sokkal kevésbé lebilincselő figura.
Dupontel nem mászik bele az igazi fájdalomba, veszteségbe, ahogy Édouard művészi kibontakozása is inkább valamiféle frivol tréfa, apjához – a zseniális Niels Arestrup – fűződő viszonya is csak néhány momentum erejéig válik igazán fontossá. Igaz, ezek a momentumok a film legszebb részei. Felteszem, a rendező nem akarta igazán sokkolni a nézőt, közönségfilmet szeretett volna összehozni, ami végső soron sikerült is, szórakoztat, kicsit elgondolkodtat, okít is. Aki pedig tényleg tudni akarja, mit éltek át azok a fiatal katonák, akik a háborúból súlyosan sérülten, összeroncsolt arccal tértek vissza –haza nem is mertek vagy tudtak menni -, az nézze meg François Dupeyron Tiszti szoba című 2001-es drámáját. Nem egy könnyű élmény, de így is csodaszép film.
Értékelés: 7/10
