Ahhoz képest, mennyire nem nőtt még fel Magyarország össztársadalmilag arra a szintre, ahogy a szexuális zaklatás és bántalmazás témáját kezelni kéne, a magyar film hihetetlenül gyorsan felzárkózott, és

Míg a hangúlyosan Z generációs közegben játszódó Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) és FOMO a szexuális visszaélést a netes bullyinggal szoros összefüggésben mutatta be, az annak idején az első magyar MeToo-filmként emlegetett Szép csendben a zaklatás klasszikus, nehezebben tetten érhető formáját állította fókuszba (a téma ezenkívül felvetődött Hajdu Szabolcs Békeidő című filmantológiájának egyik szkeccsében is, de nem olyan hangsúlyos központi témaként, mint a többi említett alkotásban).

A Legjobb tudomásom szerint a felsorolt művek közül egyértelműen a Szép csendbennel mutatja a legtöbb rokonságot, hiszen ahhoz hasonlóan egy külső szemlélő figuráján keresztül vezeti be a nézőt a történtekbe. Dénes és Nóra negyvenes budapesti házaspár, akik éppen azt ünneplik, hogy sikeresen zárult az örökbefogadási eljárás, amit kezdeményeztek, és egy hónap múlva kapnak egy újszülött csecsemőt.

Boldogságukat finoman szólva is beárnyékolja, hogy a nőt – épp a barátokkal való ünneplés után – megerőszakolják.

Az eseményeket a férj oldaláról követjük, akinek a helyzete azért bonyolultabb, mint a Szép csendben szemtanújáé, hiszen ő egyszerre külső szemlélő és érintett.

Mindez eleve ad egy feszültséget a dolognak – majd a szituáció akkor kezd igazán bonyolulttá válni, amikor Dénes elkezd kételkedni egyre többet titkolózó, a hivatalos eljárástól az első perctől kezdve húzódozó, kiszámíthatatlanul viselkedő, ellentmondásokba keveredő, sőt hazugságon ért feleségében. Mindennek ábrázolása során (a Szép csendbentől eltérően) a Legjobb tudomásom szerint nem áll meg a felszínnél: sokkal mélyebbre megy. Nagyon pontosan ragadja meg, mennyire nem egyértelmű megítélni az ilyen helyzeteket – még akkor sem, ha a lehető legtöbb jó szándék és a legnagyobb jóindulat vezet minket.

A régi közhely szerint ugyanis nem elég becsületesnek lenni, becsületesnek is kell látszani, és bármennyire is érthető, hogy egy áldozat össze van zavarodva, teljesen hihető indokok miatt nem fordul azonnal a rendőrséghez vagy egyértelműnek tűnő kérdésekre nem tud válaszolni, a másik oldalról azt is meg kell érteni, hogy sikerrel végződő hivatalos eljárást csak következetesen és pontosan nyilatkozó, nem hezitáló tanúval és áldozattal lehet véghez vinni. Mindezt a film úgy bontja ki, hogy a néző fokról fokra döbben rá:

Az erkölcsi kérdések izgalma mellett pedig a Legjobb tudomásom szerint egy thriller primer izgalmával is bír, onnan kezdve, hogy Dénes maga próbálja meg felkutatni a tettest, azon keresztül, hogy az erőszaktevő személyesen is kapcsolatba kerül korábbi áldozatával és a férjjel, egészen odáig, hogy kiderül-e a végére, hogy ki mondott igazat, és ki nem. A Lőrincz–Nagy duó filmje ráadásul még itt sem áll meg, és lélektanilag is csillagos ötöst érdemel.

A MeToo-drámába csomagolva ugyanis alkotásuk egy kapcsolat válságát fogalmazza meg (nem mellesleg sokkal jobban, mint például a közelmúltbeli félresikerült Jelenetek egy házasságból-remake).

Az alkotók pszichológiai érzéke nagyban, a cselekmény egészét átívelően (hogy miért és hogyan jut el a két főhős a végén oda, ahova, és milyen lépcsőfokokon keresztül) és kicsiben is megmutatkozik. Utóbbi szempontból bravúros az első kocsmai beszélgetés, a barátokkal való ünneplés jelenete, amelyben még ha csak felskiccelve, pár mondattal, de tűpontos kis jellemrajzokat kapunk a mindössze pár percre megjelenő figurákról is (az álérzékeny haverokról vagy a gyerekszületést is versenynek felfogó „new age mommy”-ról). De Lőrinczék természetesen a központi karaktereket is ehhez hasonló pontossággal boncolják élve. Nagyon beszédes ebből a szempontból az a(z egyébként a nemi erőszakot megelőző) képsor, amelyben Nóra és Dénes csúnyán összevesznek.

A „taxival vagy gyalog” hétköznapi kérdéséből a veszekedés spirálja sokunk számára ismerős módon egészen odáig csavarodik, hogy a felek már nem is azt mondják, amit mondani akartak, mégis kimondják, mert már a másik ingerültségére reagálnak, és vissza akarnak vágni – végül pedig rátérnek egy olyan útra, ahonnan már csak bántások sorozata érkezik, és amelynek a legvégén a nő faképnél hagyja a férjét, hogy egyenesen az erőszaktevő csapdájába sétáljon.

A nemi erőszakot követő hivatalos eljárás során az addigi ellentétek még jobban kiéleződnek, és már nemcsak az lesz a kérdés, hogy ki a spúr, és hogy ez kinek nem tetszik, illetve nem az lesz a tét, hogy ki adja be végül a derekát, és ki az, aki nem enged a másiknak – hanem valami sokkal több. Ami még akkor is ott lappang kettejük között, amikor látszólag már minden rendbe jött.

Ezen a ponton muszáj pár szót ejteni a színészi játékról is, hiszen a fent említett kiváló jellemrajzok természetesen mit sem érnének e nélkül. Fenyő Iván és Szőcs Artur erőlködés nélkül, profin és lazán hozzák a fent említett haverokat, de Gáspár Tibor is nagyon jó a hiperkorrektnek tűnő nyomozó, illetve Máhr Ágnes a szétszórt alapítványi ügyintéző szerepében. Az erőszaktevőt megformáló Menszátor Héresz Attila

pont annyira tenyérbe mászó és pont akkor, amikor kell

– ahogy jól időzítve hozza azt is, amikor szimpatikusnak kell látszania, és Dénessel együtt a nézőt is el kell bizonytalanítania.

A két főszerepet alakító Bodolai Balázs és Hámori Gabriella játékukban tökéletesen kiegészítik egymást. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeként ismert Bodolainál eleinte nehéz eldönteni, hogy merevsége a sajátja vagy a figuráé, de abban a jelenetben, amikor megpróbálja levadászni a tettest, láthatóvá válik, micsoda indulatok forronganak a karakterben, amelyeket szándékosan fojt el. A színész kontrasztjaként Hámori Gabriella egyszerre finoman és nagy átéléssel jeleníti meg az érzelmesből gyakran hisztérikusba váltó Nóra hangulatváltozásait. A színészek és a rendezők így együttes erővel is azt fogalmazzák meg, mennyire mások, mennyire nem illenek valójában össze hőseink, akiknek kibékíthetetlen ellentéte a film végén két, a Diploma előtt befejezését idéző záróképben csúcsosodik ki (az utolsó jelenet után ugyanis kapunk még egy epilógust is).

A film Dénes falmászó edzésének képsorával kezdődik, amelynek a végén a férfi elvéti a fogást, és nem sikerül felérnie a fal tetejére (csak a biztosítókötélnek köszönhetően nem zuhan le) – egyértelmű utalásként a későbbi talajvesztésre, a biztos kapaszkodók megszűnésére. Hasonló jelentést kap a rendőrségi kihallgatást követő szédítő körforgalom, amiből hőseink csak némi nehézségek árán jutnak ki. A falmászó edzés helyszínére visszatérve mutatott kényszerzubbonyos menekülőmutatvány ugyan már kissé tolakodó metafora, de nagyon jól működik az a jelzés, hogy a hétköznapjai során, sőt saját párkapcsolatában kommunikációs diszfunkciót átélő főhősnek rossz a telefonja, és senki sem hallja rendesen, amit mond.

A kommunikációs diszfunkció pedig a végére bizalomvesztéshez vezet, és hiába van csak egy igazság, ami ki is derül a végére, a film nagy kérdése marad, hogy mihez kezdenek ezzel az igazsággal a főhősök.