Nyolcévnyi halasztgatás után idén végre bemutatják James Cameron rekordbevételű sci-fijének folytatását, szóval kezdődhet is az újabb hype! De vajon rászolgált egyáltalán a film erre a nagy hűhóra?
James Cameron gigászi sci-fije három Oscart nyert (a legjobb fényképezés, vizuális effektek és látvány kategóriában), 2,8 milliárd dolláros összbevételével ma is rekorder – noha a Bosszúállók: Végjáték egy rövid időre megelőzte –, látványvilága még 13 elteltével is elképesztő és a 3D-t is intelligensen használja: nem parasztvakításként, hanem elmélyíti a film hűha-élményét. És ugyan idén jön végre a folytatás, amit majd még további három rész követ,
Ennek okát a Taste of Cinema igyekezett megfejteni.
Túlságosan komolyan veszi magát, és lépten-nyomon látszik, hogy számítóan, mesterkélten építik fel a történetet. Nem vitás, Cameron nyúlta az Avatar sztoriját (a Pocahontas, a Farkasokkal táncoló, a FernGully, az utolsó esőerdő szinte szó szerint ugyanezt mesélik el), és megjelenése után ezt néhányan elég konkrétan sérelmezték is. Ráadásul ezt a csontig lerágott történetet a film úgy mondja el, mintha ő tenné ezt először. Nagy garral, dérrel-dúrral.
A párbeszédek bénák és szájbarágósak. A produkció kétségtelen technikai bravúr, méltán emlegetik a filmtörténelem mérföldkövei között, ám az nem mentség, hogy olykor kifejezetten kínos szövegeket mondanak fel a szereplők. Nyilván be kell mutatni egy egész világot – a jövő emberiségéét és Pandorát egyaránt –, de minden túl van magyarázva. Puffognak a közhelyek, és azt is kimondják, amit egyébként nem kell. A blockbusterek általában nem a zseniális dialógusaikról ismertek, de ezzel a túlzásba vitt komolykodással együtt ezek a szövegek sokszor kifejezetten röhejesek.
Nincsenek kiemelkedő alakítások. A Jake Sullyt játszó Sam Worthington az Avatar után hamar el is tűnt a süllyesztőben. A Neytirit alakító Zoë Saldana viszi el a hátán a filmet, hiszen rá hárul az a teher, hogy segítsen a közönségnek leküzdeni a fura kinézetű na'viktól való távolságtartást. És ez többnyire sikerül is neki. De még az ő alakítása sem tudja teljesen háttérbe szorítani azt a tényt, hogy a színészek csak asszisztálnak a látványorgiához.
A szerelmi szál meglehetősen visszatetsző. Jake folyamatosan hazudik Neytirinek, de ennél nagyobb baj is van, méghozzá az, ahogy a lány a törzsbeli kijelölt jövendőbelije, Tsu’tey helyett Jake-et választja:
Feleslegesen hosszú. A két óra negyven perc ma már nem nagy eresztés, minden blockbuster legalább két és fél órás, amit sokszor persze semmi nem indokol. Az Avatar is ebbe a kategóriába tartozik: a film jelentős része csak ürügy, hogy mutogathassák Pandora világát, ami szép ugyan, nem vitás,
de ha kivágnának jó néhány részt a természetfilmből, nem maradna hiányérzetünk.
Az egész egy marha nagy közhely. Persze fontos mondanivalót közvetít a természet védelméről, a mindent legyaluló, kizsigerelő és szemérmetlenül elpusztító nagyvállalatokról (sőt, az emberről), de szájbarágósan, egysíkú papírmasé karakterekkel és olyan milliószor használt figurákkal, mint a gonosz katonatiszt, a vadon leánya, a jóravaló, egyszerű fickó és így tovább. A film végére aztán felszabadulnak az érzelmek, és akkor már tényleg működik a mondanivaló is, de sokáig kell rá várni.
2009-ben még egészen máshogy néztek ki a hollywoodi blockbusterek. Azóta kibomlott és egyre csak burjánzik a Marvel-moziuniverzum, egyre-másra születnek a franchise-ok, és hosszú távon tényleg csak azok maradnak életképesek, amelyek a látványon és robbanásokon kívül valami pluszt tudnak nyújtani a nézőknek – kiváló példa erre az elkapkodott DC-moziuniverzum bukása, amit újra kellett gondolni, hogy ismét sikeresek legyenek a DC-filmek, vagy épp most a Legendás állatok harmadik része iránti visszafogott érdeklődés. Az Avatarnak négy folytatása is érkezik. És elhisszük Cameronnak, hogy ismét olyat tesz le elénk, amitől csak tátani fogjuk a szánkat, de azt is meg lehet ám szokni.
Ha a pazar látvány mögé nem rak valami igazi tartalmat, akkor a franchise hamarabb kifullad, mint hogy megérné a végét.
