És úgy általában, miért nem fogok soha többet beülni kutyás családi filmre, amikben egy zseniális írói fordulatnak köszönhetően rendszerint zsinórban több hűséges kutya halálát nézhetjük végig.
Kutyás filmmel nem lehet tévedni, azt megnézi mindenki, akinek van vagy volt kutyája, vagy csak szeretne, de valamiért nem lehet. Még az olyan gyenge középszerű vackok is hatalmas sikert aratnak, mint például a Marley meg én (2008), ami gyakorlatilag arról szólt, hogyan kell minél rosszabb gazdának lenni. De volt benne egy aranyos golden retriever, akinek végignézhettük a felcseperedését, majd elbúcsúztunk tőle könnyes szemekkel, miközben a háttérben Owen Wilson bohóckodott. Csakhogy eddig három-négy évente jöttek ki az ilyen darabok, leszámítva azokat persze, amiket fillérekből csináltak a családi tévécsatornák megrendelésére, majd jöttek W. Bruce Cameron munkái
Az amerikai író több életvezetési tanácsokat összegyűjtő könyvével lett ismert, de a világsikert egy kutyás könyv hozta meg neki, amit 19 héten ét vezette az eladási listákat, és amiből persze film is készült. Ez lett a Dennis Quaid főszereplésével forgatott Egy kutya négy élete – az eredeti cím A Dog's Purpose, vagyis kb. Egy kutya rendeltetése – ami gyakorlatilag arról szól, hogy ugyanaz a kutya négyszer születik meg, hogy az embereket szolgálja, és négyszer adja az életét a gazdájáért. Persze lehet azon vitatkozni, hogy a kutyának mi mindenható a gazdái vagy partnerei vagyunk, hogy egy haszonállatról vagy házi kedvencről van szó, de nem feltétlenül ez a lényeg, A lényeg az, hogy itt tényleg újra és újra végig kell néznünk, ahogy elpusztul egy állat, elsőként még kölyökként altatják el a sintértelepen, majd felnőttként altatják el, aztán lelövik, majd megint elpusztul. És maga a film sem volt jó, ráadásul kisebb botrány alakult ki, amikor (valószínűleg alaptalanul) állatkínzással vádolták meg a készítőket, de itt még nincs vége.
Mivel az Egy kutya négy élete hatalmas siker lett, újabb W. Bruce Cameron könyvet vittek vászonra, ez lett az Egy kutya hazatér, amiben ugyan a Bella nevű főhősnek nem kell meghalni egy emberért, de szörnyű dolgok történnek vele. Csak a fontosabbakat sorolom: elviszi az anyját és a testvéreit a sintért, elszakítják a gazdájától, farkasok támadják meg, lavina sodorja el, elütik az autópályán, és amin kiakadtunk, egy hajléktalan veterán veszi magához, mert vele könnyebb koldulni, és egy fémlánccal magához kötözi. A férfi az este meghal, ráadásul egy folyó partján, és a hullához kötözött kutya majdnem elpusztul, mert nem tud inni a pár méterre lévő vízből, amíg napok múltán néhány gyerek rájuk nem talál. Gyerekkel néztem a filmet, és szegény nagyon, de nagyon kiakadt ezen a részen, de a többin is, és felnőttként azt éreztem, hogy az egész semmi másról nem szól, mint érzelmi manipulációról néhány dollárért.
Na jó, nem néhány dollárért, több millióért, és most itt van, az Egy kutya négy élete folytatása, az Egy kutya négy útja szintén Cameron regényéből, aki azóta forgatókönyvíró is lett, és a sztori tök ugyanaz, mint az első részben, csak a Bailey nevű reinkarnálódó és újra meg újra elpusztuló kutya most nem az eredeti gazdáját szolgálja, hanem annak unokáját. Vagyis először bernáthegyi keverékként, majd beagle-ként, aztán masztiffként és yorkshire terrierként, de ebből én már nem kérek, a gyereket pedig végképp nem viszem el rá, mert ezzel az erővel a sintértelepre is járhatnánk.
