Minden idők 10 legviccesebb áldokumentumfilmje és -sorozata

Az ítélet: család című sitcom premierjének évfordulója kapcsán (amit 2003. november 2-án kezdtek sugározni) összegyűjtöttük nektek a valaha készült legjobb mockumentary, azaz áldokumentumfilmes tartalmakat. Jó szórakozást!

Zelig (1983)

Amerika imádja a szenzációkat, Leonard Zelig pedig maga a csoda. Úgy próbál menekülni élete konfliktusaitól, hogy a lehető legtökéletesebben alkalmazkodik környezetéhez. Ez idővel olyan jól megy neki, hogy képes lesz teljesen idomulni bárkihez és bármihez. A kaméleonember sokáig ébren tartja az emberek millióinak érdeklődését. Az átváltozóművészt tanulmányozó pszichiáternő hamarosan az élettársa lesz az egyéniség nélküli embernek, akinek gyógyulási folyamatát egy egész ország kíséri figyelemmel – és Zelig története igazán bővelkedik fordulatokban.

Woody Allen már Fogd a pénzt és fuss! című vicces gengszterfilmjét is dokumentarista stílusban álmodta vászonra, hiszen a mű vállalása, hogy feltárja Virgil Starkwell, a fiktív bankrabló gonosztetteit, és a folyamatos narráció is ezt támasztja alá. A Zeligben azonban – bármennyire is egyértelmű, hogy játékfilmről van szó, megrendezett jelenetekkel, hiszen Allen addigra már jól ismert művész volt – a tökélyre fejlesztette az áldokumentumfilmes formát azzal, hogy archív történelmi felvételekbe is belekomponálta hősét.

A turné (1984)

A(z al)műfaj egyik klasszikusában egy Spinal Tap nevű angol heavy metal együttest követhetünk (innen a film eredeti címe: This Is Spinal Tap), akiknek kiábrándító amerikai turnéján minden, ami elromolhat, az el is romlik. Elmaradnak a fellépések, tönkremennek a színpadi berendezések, a gitárok közlekedési híreket sugároznak, de a megannyi abszurd történés között felrobbanó dobosokról és másnak a hányásába belefulladó zenészekről is kapunk sztorikat. Ennek ellenére

a rendező, Rob Reiner szerint az azóta kultklasszikussá vált alkotás annak idején azért nem volt sikeres a mozikban, mert az amerikai közönség azt hitte, egy ismeretlen együttesről szóló valódi dokumentfilmről van szó.

Ha mindezt kétkedéssel is fogadjuk, az vitathatatlan tény, hogy A turné azóta is az egyik legviccesebb darabja a zsánernek.



Guffmanre várva (1996)

Alighanem senki sem hallott még Corky St. Clair szülővárosáról, a Missouri-beli Blaine-ről. Hősünket mindez nem zavarja. Meggyőződése, hogy a sikerhez, pontosabban a Broadwayhez vezető út megnyílik előtte, ha bemutatják a városról készült látványos színdarabot, amelynek ő az írója, rendezője és koreográfusa is egyben. Néhány partnert is talál az akcióhoz: a hozzá hasonlóan kissé holdkóros utazási ügynök házaspárt, a helybeli fogorvost és egy boltos kisasszonyt.

Nincs még egy ilyen város széles e világon, ahol ennyi jóravaló, tehetségtelen ember gyűlt volna össze.

Christopher Guest író-rendező-főszereplő (nem mellesleg A turné társ-forgatókönyvírója és egyik színésze) egy bő évtizeddel később A turné független színházakra átalakított verzióját készítette el (a Guffmanre várva cím egyértelmű utalás a Godot-ra várva című Samuel Beckett-darabra). Mivel filmjében olyan, már akkor is közepesen ismertnek vagy világhíresnek számító színészek szerepeltek, mint Bob Balaban, Parker Posey, Eugene Levy vagy Catherine O'Hara, nyilván egy percig sem hitte senki, hogy nem áldokumentumfilmről van szó – ez azonban mit sem von le a Guffmanre várva élvezeti értékéből. Guest pedig később a Nem kutya és Egy húron című alkotásaiban is megismételte a bravúrt.

Borat – Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (2006)

Borat Sagdiyev, a kazah médiavilág sajátos alakja az ország Tájékoztatási Minisztériumának megbízásából dokumentumfilmet forgat Amerikában. Beutazza a földrésznyi országot, hétköznapi emberekkel találkozik és helyi nevezetességekkel ismerkedik. Hogy a faji, vallási és szexuális identitásra vonatkozó kérdéseivel megbotránkoztatja, zavarba hozza és halálra rémíti Amerikát, az csöppet sem érdekli. A több mint különös riporter a filmforgatás mellett mindenáron találkozni akar Pamela Andersonnal.

A Borat bemutatása óta mélységeiben is megismerhettük a Sacha Baron Cohen nevű zseni munkamódszerét, így nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy 2006-os műve

a fent említett kétféle áldokumentumfilm keveréke.

Cohen egy kitalált figura bőrébe bújva hoz „kandi kamerás” helyzetbe ismert és ismeretlen embereket, akiknek a legtöbb esetben valóban nincs fogalmuk arról, hogy játékfilmforgatás zajlik. Elképesztően brutális tréfáival pedig az alkotó célja mindig és minden körülmények között a szomorú valóság bemutatása, kompromisszumok nélkül.

Brüno (2009)

Bár nehéz elképzelni durvább humorral operáló művel a Boratnal, Sacha Baron Cohen három évvel később bemutatott filmje egyértelműen az (nem véletlenül kapott 18-as karikát a magyar mozikban). A humorista ezúttal egy meleg osztrák divatmániás riporter identitását ölti magára, aki célba veszi Amerikát, hogy ismét bolondot csináljon mindenkiből, aki az útjába kerül. Cohen nincs tekintettel senkire és semmire: az afrikai baba adoptálásához kapcsolódó cselekményszál és a szexualitással kapcsolatos, kifejezetten sokkoló gegek erősen igénybe vehetik az érzékenyebb nézőket – egyetlen mentsége (amellett, hogy mint a Borat esetében, úgy most is az igazságkeresés vágya hajtja), hogy mindez elképesztően vicces.



Modern család (2009–2020)

Az ítélet: családnál hat évvel később bemutatott, ugyanazt az áldokumentumfilmes módszert és egészen hasonló tematikát (egy nem mindennapi család hétköznapjai) használó sitcom sokkal nagyobb népszerűségre tett szert, mint az elődje. És valóban nehéz nem a legnagyobb élvezettel figyelni, ahogy az Egy rém rendes családból ismert Ed O'Neill, a kolumbiai (második) feleségét alakító Sofía Vergara és mindenféle csatolt részeik bemutatják egy láthatatlan forgatócsoportnak az életüket, és folyamatosan mesélgetik és kommentálják a történéseket a kamerának. Ahogy arról ebben a cikkünkben már írtunk, a cselekmény során egyszer sem árulták el, mégis ki követi a Pritchett család tagjait egy kamerával, de

a széria eredeti ismertetőjéből kiderül, hogy egy svéd rendező forgat róluk dokumentumfilmet, aki korábban cserediákként volt jelen a családfő első házasságából született Claire és férje, Phil életében.



I'm Still Here (2010)

Ahogy azzal ebben a cikkünkben részletesen is foglalkoztunk, annak idején az egész világot megrázta, hogy a még nem annyira neves, de már akkor jól ismert színész, Joaquin Phoenix felhagy a színészettel, hogy rapkarrierjére koncentráljon. A sztár pedig annyira hitelesen hozta a megkattant figurát, aki borzalmasan rappel, furán viselkedik a színpadon és vállalhatatlan dolgokat ad elő David Letterman talkshow-jában, hogy nagyon kevesen gyanakodtak arra, hogy

az egész csak egy jól felépített médiahack,

amit Phoenix sógora (egyúttal Ben Affleck kisöccse), Casey Affleck talált ki az I'm Still Here című áldokumentumfilmhez. A mű arról szól, hogyan kattan be Joaquin Phoenix, vág bele egy borzalmas rapkarrierbe, és hogyan reagál a média erre a röhejes szituációra. A filmet Magyarországon sajnos nem forgalmazták, de arról, hogy sikerült a kísérlet, a Mubin győződhetünk meg.



Hétköznapi vámpírok (2014)

A 2014-es (nálunk 2015-ös) év egyik nagy meglepetése a mozikban az addig jórészt csak a Slágermájerek című rétegsorozat révén ismert új-zélandi duó, a sokoldalú (színészként, íróként, producerként és rendezőként egyaránt tevékenykedő) Taika Waitit és Jemaine Clement Hétköznapi vámpírok című alkotása volt. A vámpírfilmek paródiájaként működő mű áldokumentumfilmes keretek között mutatta be témáját. A sztori szerint a modern kori, kortárs Wellingtonban, Új-Zéland fővárosában élő három, több száz éves vámpír vállalta, hogy egy forgatócsoport előtt feltárja addig rejtett, titkos életét, hogy mi is megtudjuk, milyenek a vérszívók hétköznapjai.

Az alkotók kreativitásának köszönhetően pedig volt is mit megmutatni a lakótársakként való együttélés nehézségeitől kezdve a több száz éves vámpírként a modern kor kihívásainak való megfelelésen keresztül az olyan apró bosszúságokig, mint hogy manapság már nagyon nehéz szüzek vérét megszerezni, vagy hogy milyen nehéz stílusosnak maradni úgy, hogy nem látod a tükörképed. A zseniálisan vicces nagyjátékfilm után öt évvel pedig bemutatkozott a mű spinoff-sorozata, amelyben egy másik stáb négy másik modern vámpírfigurát követ, ezúttal Amerikában, Staten Islanden (egyikük ráadásul energiavámpír, ami elképesztően jó poénokra ad lehetőséget), és ami idén már harmadik évadával jelentkezett az HBO GO-n.

Olajfalók (1988)

Elsüllyedt az olajszállító tankere? Szökőkúttá vált az olajlelőhelye? Vagy csak az olajsütője bűzös és ártalmas folyadékát nem szeretné a vécéjébe zúdítani? Itt az abszolút környezetbarát megoldás! Jan Sverák cseh rendező (Általános iskola, Kolja) embereken teszteli a tudósok által felfedezett új állatfajt, amit a szennyező civilizáció termelt ki magából – hogy eltüntesse saját végtermékét. Mindez persze csak társadalomkritika és vicc, de

az áldokumentumfilm olyan meggyőzően sikerült, hogy az alkotó vizsgafilmnek készült (nem mellesleg diák-Oscarral jutalmazott) művét egy egész ország (sőt, Csehszlovákia után Magyarország is) valóságnak hitte.

Az alkotók két héttel a tévépremier után leplezték le, hogy a Pacurofagus oxitoxicus nevű aranyos, nutriaszerű állat igazából nem létezik (így senki sem tud magának szerezni belőle otthonra – pedig voltak ilyen törekvések), és bemutatták a gumifigurát, illetve a film trükkjeit.



Az igazi Mao (1994)

Miért győztek a kínai kommunisták a polgárháborúban? Mi áll a két agresszív atomhatalom, a Szovjetunió és Kína hatvanas évek eleji szembefordulása hátterében? Mi az összefüggés a chicagói halpiac ellenőrzéséért hajdan folyt véres gengszterháború, a kínai, orosz és olasz maffia több évtizedes rémtettei, a CIA, az NKDV (a szovjet Belügyi Népbiztosság) és a KGB titkos akciói, a kubai forradalom, valamint a Kennedy-gyilkosság között? S végül: ki az a több mint százéves szerzetes, akit egy nepáli kolostorban szent emberként tisztelnek, s akinek testében megfelelő eljárással különös kristály jelenléte mutatható ki?

A világ közvéleményét évtizedek óta foglalkoztató kérdésekre ad választ ez a krimiszerűen izgalmas áldokumentumfilm, amit annak idején okulásként sok középiskolában levetítettek.

Siklósi Szilveszter pár évvel később készült kis remeke nagyjából az Olajfalók magyarországi megfelelője – ha nem is váltott ki akkora tömeghisztériát. Abban viszont mindenképpen a rokona, hogy milyen zseniálisan van felépítve benne az átverés, a nézők megvezetése. Habár Az igazi Maóban a végén már egyre vadabb, tényleg hihetetlen dolgokat mutatnak be, nagyon nehéz kételkedni bennük,

olyan okosan és fokozatosan adagolták az alkotók addig az „információkat”.


(via EW, Wikipedia)

 

Elindult a Port.hu új videósorozata, a SZESSÖN. Nézzétek meg az első részt, amelyben Kiss Gergő háromszoros olimpiai bajnok mutatja meg, milyen remekül bánik a dobverőkkel. Kövessetek minket a Youtube-on is!