Kinek ajánljuk? Muzeulógusoknak.

A Föld túlnépesedett, rengetegen vagyunk, az erőforrások pedig vészesen fogynak, és ez jó eséllyel nem túl hosszú távon az emberi faj pusztulásához vezet. Ez sajnos valóban így van, és van, aki számára jó ötletnek tűnik a földi népesség radikális csökkentése – a földi népesség érdekében.

Ilyen az őrült milliárdos, bizonyos Bertrand Zobrist is, aki kifejleszt egy halálos vírust, ami minden második embert elpusztít a bolygón, aminek hatására nyilván zuhanni fog a tartós élelmiszerek ára és a traumatizált túlélők pedig mindent újrakezdhetnek, miután eltemették szeretteiket és még pár milliárd más halottat. Csodás ötlet! És persze, hogy Robert Langdon professzor, a híres szimbólumkutató nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. A gond csak az, hogy bár a milliárdos már halott, a vírust elrejtette valahol, ráadásul professzor nincs túl jó bőrben.

Hősünket lőtt sebbel és némi retrográd amnéziával ápolják egy firenzei kórházban, és ébredés után még annyi ideje sincsen, hogy azt mondja: anagramma, már az életére törnek. Szerencsére most is akad egy csinos és művelt nő, egy fiatal orvosnő (ez volna a némileg túlértékelt Felicity Jones), aki a segítségére siet, sőt, ő maga is remek rejtvényfejtőnek bizonyul.

Nincs más hátra, mint meglátogatni néhány híres múzeumot és méltóságteljes katedrálist és lecsekkolni a műalkotásokon szereplő titkos jeleket, és már össze is áll a kép, és kiderül, mitől is fáj úgy az okos prof feje – vagy példának okáért mitől fáj a mi fejünk. Merthogy Langdon fejfájása valóban központi szerepet játszik a  történetben, sőt, még a film munkacíme is Fejfájás volt, de ennek megjelenítése gyakorlatilag agyoncsapja a játékidő első harmadát, ami olyanra sikerült, mint egy rosszul összevágott heavy metal videóklip, vérfolyammal, középkori csatajelenetekkel és mindenféle szörnyű kórságban szenvedő figurákkal.

Ezt nem csak rossz nézni, de azt is jelzi, hogy Ron Howard rendezőnek nem sok ötlete maradt a harmadik filmre a Dan Brown-könyvekből készült szimbólum- és rejtélykutató szériában. Igaz, nem sok különbözteti meg az Infernot a kerek tíz évvel ezelőtt készült A Da Vinci-kódtól, csakhogy, ami akkor újszerű, sőt, divatos volt, az mára ócskán megkopott – leszámítva Tom Hanks sármját, mert a színész tényleg remekül öregszik.

Howard és David Koepp forgatókönyvíró, aki az Angyalok és démonok esetében még csak script doctorként írta át Akiwa Goldman munkáját, lelkiismeretesen haladnak végig a történeten és az abban szereplő különböző műemlékeken, mintha csak lelkes úttörőként kis füzetben gyújtenék az adott intézmények pecsétjeit.

Firenze, Velence és Isztambul nevezetességei kitárulnak előttünk, és érdekes módon mindegyiknek van néhány rejtekajtója, titkos járata, amin a magyar turisták ingyen nézhetik meg a drága kiállításokat is, és furcsa módon roppant könnyű lenyúlni a legféltettebb műkincseket is. A rejtvényesdi értékéből kicsit levon a tény, hogy a legtöbb jelet nem középkori alkotók vagy maga Jézus hagyta hátra, hanem egy őrült milliárdos, de ez nem lenne gond, ha a történet nem lenne olyan vontatott és lélektelen, a fordulatok olyanok, mintha egy forgatókönyvíró kurzus második órájának összefoglalójaként készültek volna.

De lássuk meg a jót is, a Da Vinci-széria mégiscsak tesz valamit az általános műveltség fejlesztéséért, jelen esetben például Dante életművének népszerűsítésével – és nem a Bayern München szorgalmas hátvédjéről beszélünk -, Tom Hankst mindig jó nézni, de a film abszolút meglepetése az indiai Irrfan Khan, aki gyakorlatilag az egyetlen tényleg élvezhető karakterként jelenik meg, mint egy gyanús biztonsági cég cinikus vezetője. A nagy végkifejlet azonban bármilyen szögből is nézzük, rémesen összecsapott és egyetlen szórakoztató pillanata a filmtörténet egyik legsutább „itt nincsen vétel” pillanata.   

Értékelés: 4/10